„A Ferrari újonca jobban van! Vajon mit szól ehhez a Mercedes?” hirdette a Daily News. És hogy mit szólt hozzá Mr. Walter? Egyszerűen nem válaszolt a firkászok kérdéseire. Josh viszont tényleg jobban volt; megúszta egy enyhébb agyrázkódással, és néhány zúzódással, ám az eszméletét még nem nyerte vissza. Sandro minden nap meglátogatta a fiút. De nem csak ő volt nap mint nap Josh vendége, Robert is sokat időzött barátja ágya mellett.

Mivel az angol egy hét múlva sem ébredt fel, kezdtek miatta nagyon aggódni. A média viszont meg volt elégedve, hisz’ minden nap volt miről hazudozniuk. Egyik reggel, amikor Sandro barátja kórterme elé igyekezett, meglátta kijönni onnan Robbyt.

-         Mi a helyzet, öcskös? Látogatóba jöttél? – kiáltott az angolnak.

-         Igen, valahogy úgy…

-         Jobban van már?

-         Még nem ébredt fel… - a fiú hangjában keserűség csengett.

-         Értem. De hát, nem aludhat örökké, nem igaz?

-         Ebben nem vagyok annyira biztos.

-         Ugyan már! Igaz, nem vagyok orvos, de azért… Non so come sia, ma ti assicuro? (Nem tudom, hogy áll a dolog valójában, de biztosítsalak?)

-         Hogyan??

-         Biztosítsalak afelől, hogy felébred? – mosolygott az olasz. Élvezte, ha nem értik az emberek, azt, amit mond.

-         Igen, örülnék neki...

-         Van még pulzusa? – Igen. – Na látod! Akkor boztosan felébred!

-         Nincs kedvem viccelődni...

-         Nem is viccnek szántam. Figyelj, úgy nem fog felébredni, ha ilyen savanyú képpel várod azt. Optimistábbnak kéne lenned!

-         Megpróbálok.

-         Alalà! (Hajrá!)

-         Öhm, biztosan…

Robby nem várta meg a fordítást, inkább elindult hazafelé. Sandro egy ideig csak nézett utána, de végül bement a kórterembe. Nagy meglepetésére Josh az ágyában ült, és kifelé bámult az ablakon.

-         E dunque! (Nahát!) Végre felébredtél? – kérdezte vidáman. De nem érkezett válasz. Josh csak néhány perccel később szólalt meg.

-         Tudod, hogy mi bánt engem?

-         Nem.

-         Robby még csak annyit se mondott, hogy sajnálom...

-         De hát baleset volt! Nem direkt ment neked...

-         Nem a futamról beszélek.

-         Hanem?

-         Amikor összevesztünk... Tudom, hogy dühös volt rám. Én is dühös voltam rá. De nem mondta, hogy sajnálom, és azt sem hagyta, hogy én kérjek bocsánatot. Egyszerűen csak… Keresztül nézett rajtam.

-         Ó, szóval veszekedtetek. Értem.

-         És most azt hiszi, hogy ha itt őrködik mellettem, azzal minden meg van oldva… Nagyon téved.

-         Ugyan már! Hiszen aggódik érted… - Sandro nem fejezte be a mondatot. Teljesen megdermedt csapattársa pillantásától.

A fiú lassan az olasz felé fordította a fejét. Szeme üvegesen, tompán csillogott, tekintete teljesen üres volt, s mégis, ha rád nézett, úgy érezted, hogy a csontjaidig beléd lát… Hideg, azúrkék szemeit mélyen belefúrta Sandro zavarodott tekintetébe. Mélyet sóhajtott, majd visszafordult az ablak felé.

-         Akkor… Egyedül hagylak egy kicsit… Nemsokára visszajövök! – szólt akadozó hangon az olasz. Josh csak bólintott egyet.

Sandro kisétált a kórteremből, és becsukta maga mögött az ajtót, de nem mozdult el onnan. „A frász jött rám attól, ahogyan rám nézett… Mintha megszállta volna valami…” gondolta magában, és végül elengedte a kilincset. Mikor léptei eltávolodtak, Josh kimászott az ágyából, és az ablakhoz sétált. Odakint borús volt az idő; fekete felhők, erős szél, és néhányszor villámlott is. Csak idő kérdése volt, mikor tör ki a vihar. A fiú mélyet sóhajtott. Valami nagyon égette belülről, de nem tudta, hogy mi az… Gondolataiba temetkezve bámult a semmibe. Három óra is eltelt, mire észbe kapott. Akkor sem magától tért észhez: Robby közeledett a kórház felé. Mikor felnézett, azonnal meglátta az ablakban ülő Josh-t. A fiú is lenézett. Gondolt egyet, majd lekiáltott Robertnek.

-         Várj meg ott! – azzal el is tűnt az ablakból.

Néhány perccel később már lent is volt, teljesen felöltözve, s a kötésektől is megszabadította magát. Mielőtt bármit is mondhatott volna, hangos dörgés és villámlás kíséretében kitört a vihar. Szörnyen erősen fújt a szél, a fákat kis híján tövestül csavarta ki, s az eső is így zuhogott, mintha dézsából öntenék… De a két fiú mintha észre sem vette volna a tomboló orkánt, csendben bámult egymásra. Aztán Josh halkan megszólalt. Egy szót sem lehetett hallani, de Robby mégis megértette. Még gyerekkorukban tanultak szájról olvasni…

-         Megbántad? – tátogott Josh.

-         A veszekedést? Igen is, és nem is.

-         Értem. És melyik érzés az erősebb benned?

-         Az, hogy nem bántam meg.

-         Értem. Akkor, nincs miről beszélnünk.

-         Nincs. Soha többé.

-         Soha többé. – bólintott Josh.

-         Ezen túl riválisok leszünk.

-         …riválisok, és ellenségek.

-         Igen.

-         Akkor, ég veled!

-         Ég veled.

Josh sarkon fordult, majd leintett egy taxit, és beszállt. Robert még figyelte, ahogy barátja eltávolodik, s talán soha többé nem jön vissza… Aztán ő is taxiba szállt, és hazament. Az eső egyre erősebben zuhogott, s úgy tűnt, soha nem akar elállni…

Ezt a jelenetet valaki távolból figyelte. Nem hallotta, és nem is látta, hogy miről beszéltek, mégis tudta, hogy vége van… Könnyek csordultak le az arcán, amik aztán egybemosódtak a vízcseppekkel. Futásnak eredt. Ruhája teljesen átázott, szőke tincseiből csurgott a víz, kék szemeit összeszorította. Törékeny alakja elveszett a város forgatagában, míg a vihar tovább tombolt…