5. rész

  Reggel Jule arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyban. Gyorsan felkelt, felöltözött és Kimit kezdte keresni. Nem volt se a konyhába, se a fürdőszobába. Már kezdett kétségbeesni. „ Tudhattam volna, mire kéne egy ilyen kis liba, mint én neki, egy macsónak?? Persze, csak arra, hogy az ágyába vigyen! Én meg bedőltem neki! Hogy lehetek ennyire naiv, még azt gondoltam, hogy komoly lehet…” Ekkor azonban egy levelet talált a kanapén neki címezve:

„ Jó reggelt szívem!
Sajnálom, hogy nem ébredhettünk együtt, de sietnem kellett még szervezni a partit. Ha este hamar el tudok szabadulni tőlük, akkor ígérem, átmegyek még hozzád. Nagyon hiányzol, és szeretlek!
Csókol szerelmed: Kimi!”

Jule határtalanul boldog volt, érezte, hogy ez a kapcsolat komolyabb bármelyik másiknál. Soha nem volt még ilyen szerelmes. Boldogan látott hozzá megfőzni az ebédet, ugyanis már 11:30 volt. Közben eszébe jutottak az emlékek, az első találkozás, mikor még utálták egymást, aztán a fokozatosan kialakuló vonzódás a másik iránt, ami végül összekovácsolta őket. Most érzi igazán, hogy Kimi is szereti, és ez a kapcsolat kibír mindent. Ám az érzések néha csalnak…

 

 

Miután mindennel elkészült, leszaladt pár újságért. "Istenem! Ez nem lehet igaz! Ez...ez hihetetlen! Ez én vagyok Kimivel!" - gondolta kétségbeesetten, mikor megpillantotta az egyik magazin címlapját. "Akkor készült, amikor megcsókolt a padon..." Hihetetlen!

 

 

Eközben Jenni is az újságokat bújta, a szeme megakadt egy magazinon, aminek címlapján a férje és egy kis fekete hajú csaj csókolózott.

- A szemétládája! - mondta mérgesen és a sarokba vágta a magazint. - Vajon mit mond rá, mikor ideér? - eközben nyílt az ajtó.

 

 

- Szia, Jen. Gyere velem kérlek... - mondta Kimi.

- Szia, mit mutatsz? - kérdezte Jenni mosolyogva, majd halkan hozzátette: - csak nem azt a csitrit?

- Ülj be! - nyitotta ki az Enzoja ajtaját a Jégember.

- Hova megyünk? - csicseregte Jenni.

- Majd meglátod - ömlengett Kimi "Meg fogsz te még lepődni, drágaság, mikor rájössz, hogy hova megyünk tulajdonképpen. Vajon csak hazudtál? Nagyon remélem..."

 

- Megőrültél?! - ordította Jenni a kórház folyosóján - Miért nem hiszel nekem?! A feleséged vagyok!

- Remélem nem sokáig! Csak egy kis rutinvizsgálat az egész. Kibírod nem?

- De akkor menjünk az én dokimhoz!

- Azt már nem! Gyerünk, ha igazat mondtál nincs mitől féljél, nemde?

 

- ... tehát kizárt, hogy a kisasszony terhes lenne... - fejezte be az orvos a hosszú monológot.

- Köszönjük. Jó napot! - köszönt el Kimi. Jenni falfehér volt. Már legalább tíz perce ültek a kocsiban, amikor szintelen hangon megszólalt:

- Akkor most...?

- Igen? - kérdezte Kimi.

- El akarsz válni?

- Igen.

- Van valakid? - Kimi megmarkolta a kormányt. Jenni diadalittasan mosolygott.

- Nincs. - felelte Kimi. Jenni megrázta a fejét.

- Na jó, add be a válópert. Engem nem érdekel.

- Rendben.

Az út további részét csendben tettték meg, mindketten a gondolataikba mélyedtek. "Istenem, végre vége! Bár biztos furcsa lesz, de Jule és az én boldogságomért mindent! És én hülye még szakítani akartam vele, hogy hihettem Jenninek, hisz' annyiszor átvert?! Holnap első dolgom lesz Markusszal beszélni. És most vége lesz, örökre! " - Kiminek most boldognak kéne lennie, de valahogy mégsem tud annyira örülni ennek az egésznek. A végére már teljesen beleélte magát az apaszerepbe, mindhiába. És végülis csak négy évig voltak házasok, ezt nem lehet olyan könnyen a sutba vági, vagy elfelejteni. Ehhez idő kell, és egy társ, aki segít felejteni, aki jelen esetben Jule. "Ki kell derítenem ki az a kis liba! Tönkre fogom tenni az életüket, és már azt is tudom hogyan..." - Jen felyében már körvonalazódni látszott ördögi terve, és elégedett mosollyal szállt ki az autóból.

 

 

 - Szia! Mi a helyzet? - érdeklődött kedvesen Jule a vonal másik oldalán levő Kimitől.

 - Szia! Semmi, csak felhívtalak, hallani akartam a hangodat. - próbálta leplezni nyugtalanságát, de nem ment.

 - Az jó, de hallom a hangodon, hogy nincs minden rendben. Nekem elmondhatod mi bánt.

 - Tudom, és van is bajom most bőven, de ez nem telefontéma, majd beszélünk. Most mennem kell. Szia!

 - Szia!

 - Jule!

 - Igen?

 - Szeretlek!

 - Én is szeretlek! - s azzal letették. Julet egyre jobban izgatta mi a baja Kiminek, de nem akarta traktálni még ezzel is, majd el mondja, ha akarja.

 

 

A buli már régóta tartott, már meg is vacsoráztak és mindenki jól érezte magát. Jen idő előtt lelépett, rosszullétre panaszkodva. Gyorsan haza ment, és rögtön tárcsázta barátnőjét.

 - Szia Chrissie, itt Jen!

 - Szia! Láttad az újságot? - támadta le rögtön.

 - Igen. Pont erről akartam beszélni. Kimi holnap beadja a válópert. - mondta úgy, mint aki mindjárt elsírja magát.

 - Ó, szegénykém, sajnálom!

 - Mindegy, már vége... - törölgette meg szemeit Jenni. - Tudnád adni Willt?

 - Persze, de miért?

 - Légyszi, ez most fontos!

 - Oké. Will, gyere, Jenni keres! - adta át férjének a telefont.

 - Szia! Miben segíthetek?

 - Szia Will! Tényleg kéne a segítséged. Egy lányt kéne megkeresned nekem. Tudsz tenni valamit? - Will ugyanis a zürichi rendőrség kapitánya.

 - Milyen ügyben kell megkeresned?

 - Láttad a mai újságot? Akkor tudod.

 - Igen, láttam. De ne csinálj semmi baromságot, oké?

 - Nem is akartam, csak tudni szeretnék mindent arról a csajról! Megoldható, sűrgősen kéne!

 - Oké, meg teszek mindent, olyan 2 óra múlva hívlak. Nem tudom mit találtál ki megint, de ha baj lesz, és kiderül, hogy közöd van hozzá, akkor...

 - Oké, oké! De mondom nem akarok semmit csinálni, na! Most mennem kell, szia!

 - Helló!