telefon csörgésére ébredtünk. A reggel 8-ra kért ébresztés volt. Fáradtan néztem Sebastianra. Láttam, hogy kérdezni akar valamit, csak nem tudja, hogy tegye fel a kérdést.

- Oké. Szóval mi lesz most a kettőnk kapcsolatával?- kérdezte lesütött szemmel.

- Igazán nem tudom.- válaszoltam őszintén, és hozzá bújtam.

- Nem haragszom, csak sajnálom.- magyarázta.

- Én is nagyon sajnálom… de nem bántam meg semmit. Bár tudom, innentől fogva nehezebb lesz mindkettőnknek.- mondtam, miközben felkeltem és öltözni kezdtem.

Ő is felöltözött, szótlanul. Ragaszkodón ölelt át és csókolt meg. Ugyanolyan szenvedély volt benne, mint az elmúlt órákban. Éreztem és tudtam, hogy szerelmes. Csak ne csináljon valami őrültséget!

- Azért ugye találkozunk még?- kérdezte.- Mármint barátként.- tette hozzá.

- Ha nem gond, hogy csak így lehet.- válaszoltam.

- Igen. Mennem kell, mert tisztáznunk kell a dolgokat.

- Ugye nem baj, ha most nem szorítok nektek?- kérdezte halkan.

- Minden csodálatos volt, most megyek, nem fájdítom tovább a szíved.

A búcsúcsókja hosszú és szenvedélyes volt. Alig akart elengedni. Kibontakoztam lassan az öleléséből és a lift felé indultam. Addig nézett, míg el nem tűntem a lift ajtajában.

A liftben összeszedtem magam, bár elég fáradt voltam. A recepciónál érdeklődtem, hogy keresett e valaki, ekkor vettem észre Kimit a bejáratnál. Sietősen indult felém, az utolsó métereken már futott felém. Jóleső érzés volt, ahogy a karjába zárt.

Szó nélkül, kéz a kézben sétáltunk a kocsijáig. Az úton mindketten hallgattunk. Csak mikor már a szobában voltunk, akkor zúdította rám a kérdéseit.

-         Mi volt a baj? Mire visszajöttem, nem voltál itt. Nem hagytál üzenetet, nem tudtam, merre keresselek. Jártam a várost, és kérdezősködtem hátha látott valaki… Aggódtam, mert nem volt nálad semmi papír, pénz és telefon se.- mikor befejezte kérdőn nézett rám.

-         Az elején kezdem,- ültem le az egyik székre vele szemben,- a reggeli beszélgetésünkön rágódtam órákon át, csak úgy faképnél hagytál, és én nem akartam, hogy az legyen, mint Nicoval… hogy nem hiszel nekem, hogy nem hiszed el, nem jelentett semmit a csókja és nem akarok tőle semmit…- már sírtam. – Tudom, hogy rosszul esett, de el kellett mondanom, csak azt nem hagytad, hogy elmondjam: téged szeretlek.- mondtam sírva.

Gyengéden átkarolt, és próbált megnyugtatni. Érzések kavarogtak bennem, tényleg őt szeretem? Nem tudtam, hogy nem e akarom megint elásni az érzéseimet, hogy ne fájjon, ami Sebastian és köztem volt.

-         Kicsim, nyugodj meg!- kérte szelíden.- Nem miattad viselkedtem úgy, csak feldühített, hogy mit képzel magáról ez a pasi.- magyarázta.

-         Mért nem mondtad?- kérdeztem még mindig sírva.

-         Nem tudom… féltem, hogy a védelmedbe veszed.

-         Én? Őt? Soha!- jelentettem ki.

-         Most már tudom, de akkor nem tudtam, és elbizonytalanodtam.

-         Bennem?- kérdeztem megrökönyödve.

-         Igen sajnos, és magamban is…

-         Mért, mi történt, hogy ezt érezted?- kérdeztem döbbenten.

-         Nem tudom Vénusz, nem tudom… nem tudom.- mondogatta maga elé.

Sikerült abba hagynom a sírást, most már csak döbbenet volt rajtam. Mért bizonytalanodott el? Nem bízik bennem, vagy csak röpke fellángolás volt a részéről irántam? Hiszen végig mellettem volt, amikor senki más… Nem értettem mi történt.

-         Van valaki más?- kérdeztem hírtelen.

Elkerekedett szemekkel, és komoran meredt rám. Nem szólt semmit, többet mondtak a szemei.

-         Sejtettem.- mondtam végül.

Lehajtotta a fejét. Biztos nagyon nehéz volt neki bevallani, hisz előző nap még…

Nem sírtam. Nem volt mért. Nem nehezteltem rá, hisz az első kis akadálynál menekülőre fogtuk, és túl jól sikerült a menekülésünk.

-         Nem minden működik a gyakorlatban, amit az elméletben elgondolunk.- mondtam bátorítólag.

-         Ez mit jelent?- kérdezte értetlenül, de nem nézett rám.

-         Menekülőre fogtuk, és túl jól sikerült, már az első akadálynál, ami elénk került.- mondtam és végigsimítottam az arcát, csak ekkor nézett rám. A könny elhomályosította a tekintetét. Lecsuktam a szemem. Ajkamon éreztem az ő ajkait. Lassan és fájdalmasan csókot, hosszú volt és véget nem érőnek tűnt. Sajnos fájdalmat és a csalódottságot adott.

-         Most?- kérdezte hozzám bújva.

-         Tudnod kell, hogy én is menekültem… sajnos máshoz.- nehezen jöttek a szavak, de ezt kellett tennem.

-         Csak nem?!- kérdezte homlokát ráncolva.

-         Nem, nem Nicohoz.- volt a rövid válaszom.

-         Szóval nem működik?- kérdezte értetlenül.

-         Úgy látszik… hiába, a szerelem nem elég.

-         Azt hittem, jobban megvisel majd.- jegyezte meg.

-         Csak annyira amennyire téged, de hibáztam, és nem tehetem meg nem történtté, így nincs jogom követelőzni, elfogadom a döntésed.

-         Szóval csendben elválnak útjaink.- mondta hitetlenkedve.

-         Még mindig jobb, mint a bizalmatlanság.- tettem hozzá.

-         És mi lesz a barátsággal?- kérdezte aggódva.

-         Mindig megmarad… és még szorosabb lesz, csak a fájdalmainkon kell túllépnünk.

-         Menni fog, mert nem akarlak elveszíteni, mint a legjobb barátom.

Mindketten mosolyogtunk már. Úgy látszik, ez megy nekünk, a barátság… csak a barátság. Furcsa volt újra, és hivatalosan csak barátként vele, mellette lenni, de megkönnyebbülést hozott. Mindkettőnknek. Nem menekültünk, inkább nyugodtan összepakoltuk a cuccomat, és átvittük a másik szobába. Aztán Kiminek mennie kellett. Ragaszkodón öleltem, át és egy puszit nyomtam az arcára, búcsúzóul.

-         Ígérem, itt leszek, mikor visszajössz. – mondtam.

-         Azért kár, hogy nem tartasz velem.

-         Tudom, de nem akarok mással beszélni.

-         Oké, akkor szoríts nekem!- kérte.

-         Szorítok.- ígértem.

Nem hívtam fel Sebastiant, most csak Kimivel akartam lenni, mint barát, mert szükségem volt rá. És nem akartam, hogy idő előtt kiderüljön, mivel nem tudtam Kimi hogy reagálja le a dolgot. Hogy mikor akartam elmondani neki? Nem tudom. Jó lett volna, ha csak a következő futamnál szembesül vele.