Krisztuval szinte minden nap együtt voltunk, mint mindig. Emésztettük, hogy nem találkozunk többet a srácokkal. Mikor eljött Törökország, nagyon szorítottunk Nekik. Igeeeeen Felipe az első zsinórban másodszor! ! ! Bárcsak ott lennék, és átölelhetném… Nem, Fanny, verd ki a gondolatot a fejedből, már nem fogtok találkozni.

A többi nap unalmasan telt. Ám egy nap… nézegetem az újságot, és találok benne egy álláshirdetést, amiben újságírókat kerestek. Rohantam át barátnőmhöz. Ahogy meglátta a hirdetést felsikított.

-         Fanny! Ugye tudod, hogy ez mit jelent? ? ! !

-         Persze, hogy tudom, szerinted miért hoztam át rögtön? ? ?

-         Akkor gyorsan jelentkezzünk!

Felhívtuk a számot, és kaptunk is időpontot. Másnap délután 4.

-         Uh, ember, szerezni kéne valami újságíróhoz méltó ruhát. – mondtam.

-         Hát, ja… Együnk, és menjünk vásárolni. Utána megírjuk, amiket kértek.

-         Okés.

Ebédeltünk, elmentünk vásárolni, majd nekiestünk a megírni valóknak. Befejeztük, 6 óra. Csörög mind kettőnk mobilja.

-         Igen?

-         Jaj, szia, mi újság?- kérdeztük.

-         Képzeld, találtunk egy újságírói állást.

-         Még most jelentkeztünk, holnap derül ki.

-         Köszi. Szia, puszi.

-         Kimi volt

-         Felipe volt. - Mondtuk egyszerre.

-         Remélem sikerül, és felvesznek.

-         Hát én is nagyon. – válaszoltam.

-         Megyek tusolni.

-         Oké, csinálok vacsit.

Azzal Krisztu elment fürdeni, én meg csináltam vacsit. Megkajáltunk, én is elmentem fürdeni, beszélgettünk még, majd elmentünk aludni ki-ki saját ágyába.

Másnap nagyon izgatottak voltunk az állásinterjú miatt. Szokásosan az egész napot együtt töltöttük. Délután 3 óra. Elindultunk a megbeszélt helyre. Amikor odaértünk, egy kedves fiatalember fogadott minket. Bemutatkoztunk, és kezdődött az interjú. Szerintünk minden rendben ment, majd kiderül :) Amint hazaértünk, rögtön felhívtuk a fiúkat, hogy elmeséljük mi történt.

Én:

-         Szia Felipe.

-         Szia Fanny! Na, mi volt, hogy ment?

-         Hát, szerintünk minden rendben volt, de majd kiderül.

-         Remélem sikerült! !

-         Én is nagyon. Amúgy veled mi újság?

-         Hát semmi különös, megvagyok. Már nagyon izgulok.

-         Te, te jobban izgulsz, mint én magam! – nevettem.

-         Hát tehetek én róla?

-         Igen, ne izgulj ennyire.

-         Jó, oké.

-         Na, szia.

-         Szia.

Krisztu:

-         Szia Kimi.

-         Jaj, szia Krisztu.

-         Mi újság?

-         Semmi különös, veled? Mesélj, hogy ment!

-         Hát, mi Fannyval úgy gondoljuk, hogy jól. Reménykedünk.

-         Én is nagyon! Szorítok.

-         Köszi!

-         De most mennem kell. Szia.

-         Szia.

-         Hiányzol!

-         Te is nekem, nagyon.

Ezzel lerakták.

Krisztummal úgy döntöttünk, hogy ma együtt alszunk. Letusoltunk, megvacsiztunk, majd éjjelbe nyúlóan beszélgettünk. Eléggé izgultunk, hogy most mi lesz. Reggel értesítettek mindkettőnket.

-         Na, téged felvettek? – kérdeztem.

-         Igeeeeen! ! ! ! ! – mondta Krisztu. – Fanny, mi a baj?

-         Engem nem vettek fel. Tudtam, hogy nem leszek elég jó…

-         Jaj, ne mondj ilyet. – ölelt át. – majd találsz máshol egy sokkal jobb állást.

-         Honnan tudod? És különben is, az sok időbe telne. Nem bírok ki még egy hetet Felipe nélkül. – itt már sírtam.

-         Tudom, mert bízom benned. És már ma elkezdünk keresgélni, rendben? – kérdezte.

Bólogattam.

-         Na, látod, gyere, nézzünk szét az újságírói szakmában - kacsintott.

Itt már én is mosolyogtam. Elkezdtünk böngészni, mikor végül rátaláltam egyre. Gyorsan felhívtam, egyeztettünk is. Úgy döntöttünk, Felipének és Kiminek csak akkor mondjuk el, ha megtudtuk a másiknál az eredményt. Másnap az interjún minden jól ment. Bár az elsőnél is ezt mondtam, és mégis… a nap hátra lévő részében, nem csináltunk semmit, DVD-ztünk, az Apja lányát néztük meg Ben Affleck-kal. Imádom azt a filmet. Este nem bírtam elaludni. Azon gondolkoztam, hogy mi van, ha ez sem sikerül. Reggel végig nálam volt a telefonom, mikor egyszer csak megcsörrent. Az újságtól hívtak.

-         Na, mi van, mi történt? – kérdezte Krisztu, mivel már fél perce hallgattam.

-         Felvetteeeek! ! ! !

-         Jaj, de örülök! ! ! – ugrottunk egymás nyakába.

-         Azonnal fel kell hívnunk a fiúkat.

-         Persze.

Azzal felhívtuk őket, mindent elmondtunk, hogy engem nem vettek fel, de egy másikhoz igen. Miután letettük, beszéltünk főnökeinkkel, hogy mehetünk-e rögtön F1-re riportot csinálni. Beleegyeztek. Tulajdonképpen ez volt a megpróbáltatás, hogy mennyit tudunk. Rögtön pakoltunk, és utaztunk a következő helyszínre, Olaszországba. Na, itt biztos Ferrari sikernek kell lennie, gondoltuk. A repülő úton már nagyon izgatottak voltunk. Amikor leszálltunk, elvettük a bőröndünket, fogtunk egy taxit, és azonnal mentünk a fiúkhoz.