rák óta bolyongtam a városban. Már nagyon kimerült voltam. Eszembe jutott Valencia, és a parkban töltött éjszaka. Most is csak erre volt kilátás. Leültem egy padra és beletörődtem a helyzetembe. Már majdnem lefordultam a padról a fáradság miatt mikor valaki megállt mellettem. Nem néztem fel, reméltem minél gyorsabban eltűnik innen. De nem ment sehova. És nem szólt semmit. Felnéztem. Megrökönyödtem, mert nem rá számítottam. Bárki másra csak nem rá.

-         Nico?- kérdeztem erőtlen hangon.

-         Igen.- válaszolta halkan.

-         Mért?- kérdeztem értetlenül.

-         Nem akartam még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.- magyarázta.

-         Mióta látod így a dolgot?- kérdeztem.

-         Pár napja…

-         Mi változott?- kérdeztem.

-         Nem tudom.

-         Mért most?

-         Kérlek, ne kérdezz ilyeneket!

-         Ez a baj veled, nem tudod beismerni, ha tévedtél.- mondtam szomorún.

-         Igen, nem az erősségem.

-         Kár.

-         Már késő, ugye?- kérdezte mellém ülve.

Én csak bólintottam.

-         Sajnálom.- mondta.

-         Nem tudod min mentem és megyek keresztül. Nincs jogod ehhez. Már túlléptem rajtad, mert nem akartál hinni nekem, és magamra hagytál, nem érdekelt mi történik velem.- zúdítottam rá a fájdalmamat.

-         Nem tudom visszafordítani az időt, csak azt szerettem volna, tudd, hogy nem vagyok olyan. Elbizonytalanodtam, és az a helyzet jó volt ürügynek, hogy ne kelljen magyarázkodni.

Nem tudtam hova tenni a hallottakat.

-         Nem érdekel. Mert majdnem belehaltam…

-         Ha tudtam volna…

-         Ne csináld ezt! – kértem.

Nem válaszolt, csak megfogta a kezem. Iszonyatosan elkezdtem remegni. Észrevette és szorosan magához ölelt. Beletelt egy időbe mire meg tudtam nyugodni. Főleg úgy hogy a karjaiban tartott. Nem szóltunk semmit. Hangosan felsírtam. Kibontakoztam az öleléséből, és a könnyeken át fájdalmasan néztem rá.

-         Hogyan tehetném jóvá?- kérdezte kétségbe esetten.

-         Sehogy.

-         Bármit megteszek.- próbálkozott.

-         Nem ér semmit, a fájdalmat nem tudod kiűzni a szívemből. Hiába van más, aki minden percben azon aggódik, hogy nehogy bajom essen, nem tudja feledtetni velem a történteket.- mondtam könnyes szemmel.

Becsukta a szemét, és arcát a kezébe temette.

-         Remélem most már te is tudni fogod, mekkora volt a fájdalmam mikor nem hittél nekem.

-         Értem…

-         Dehogy érted, te sose értettél meg, de hagyjuk!

Elmerengve nézett maga elé.

-         Csak egy kérdés még, ha lehet. Mért néztél akkor úgy?

-         Komolyan tudni akarod?

-         Igen.

-         Mert a szeretet nélkül nem létezik gyűlölet se…

Nem válaszolt, csak felém fordult és a kezébe vette az arcom. Értetlenül néztem rá. Lassan közelített az ajkával és végig a szemembe nézett, most talán őszinte érzésekkel közeledett felém. Félénken csókolta a szám, először tiltakoztam, de nem bírtam sokáig és engedtem a csókjának. Benne volt minden örömöm, bánatom, fájdalmam. Hírtelen távolodtam el tőle, és megint futni kezdtem. Utolért.

-         Hazaviszlek.- mondta miközben maga után húzott.

Nem bírtam tiltakozni. A kocsiban szó nélkül ültünk egymás mellett egész úton.

Alig vártam, hogy kiszállhassak. Gyors léptekkel, és vissza se nézve indultam a lift felé. Kimit nem találtam a szobában. De szerencsére a telefonom ott volt, így fel tudtam hívni.

-         Szia, merre vagy?- kérdeztem aggódva.

-         Téged kereslek, de ezek szerint már a szobánkban vagy.

-         Igen, és jól vagyok, ne aggódj!- kértem.

-         Igyekszem, ne mozdulj sehova, mindjárt ott leszek!- kérte, és letette a telefont.

Hova is mehetnék? Leültem a konyhában és töltöttem kávét magamnak. Próbáltam semmire nem gondolni. Mire kiürítettem az agyam, megérkezett Kimi. Aggódva futott hozzám és ragaszkodón ölelt magához. Megkönnyebbültem.

-         Akkor én már nem is kellek.- hallottam egy hangot Kimi mögül. Sebastian volt.

Mi csak intettünk neki. Kettesben maradtunk.

-         Beszéljünk róla?- kérdezte lassan Kimi.

-         Most ne!- kértem. – Aludni akarok.

-         Oké, de bármi van, szólj!- kérte.

-         Rendben.

Levetettem a ruháim és átöltöztem. Kimi is így tett. Egymás karjában aludtunk el.