Az úton egyetlen árva szót nem szóltunk. Egyre fenyegetőbb volt az elválás gondolata. Minden egyes másodperccel közelebb jutunk ahhoz a pillanathoz, amikor örökre búcsút intünk egymásnak, és talán soha többé nem találkozunk. Már most érzem, hogy a szívem szakad majd meg, de nem akarom elszomorítani Nicket azzal, hogy ezt ki is mutatom. Látom rajta, hogy neki is kellemetlen ez a szituáció, hogy ő is tenne valamit, ha tudna, ha lehetne. De erre nincs megoldás. Neki kötelességei vannak, amiket én tiszteletben tartok. Feláldozom a saját boldogságomat sok másik ember boldogságáért.

Miközben utaztunk, egyszer, óvatosan megfogta Nick a kezemet. Megint eszembe jutott, hogy rossz, amit teszünk és nem jó ötlet, de nem érdekelt. Ezután úgysem lesz alkalmunk ilyet csinálni. Nem húztam el a kezem, hagytam, hogy fogja. Talán így könnyebb lesz az elválás. Vagy nem… Lehet, hogy jelen pillanatban legalább egyikünknek erőt ad ez, de majd akkor nem fog…

Hamarosan megérkeztünk a reptérre. Kiszálltunk a taxiból, Nick fizetett, aztán szép lassan bentebb sétáltunk.

- Biztosan itt kell nekem lennem? Helyes, amit teszünk?- bukott ki egyszer belőlem a kérdés.

- Nem tudom… De én örülök annak, hogy most itt vagy- vallotta be félénken, közben rám se nézett. Ő is szomorú… Vagy csalódott. Lehet, hogy nagyot csalódott bennem, amiért nem hagytam, hogy ebből bármi is kialakuljon. Talán ezért elítél engem… Nagyon sajnálom már így utólag, de nem tudok tenni semmit. Én, mi itt már nem számítunk. Csak az a valami, ami erősebb volt nálunk és most elválaszt egymástól. Továbbra sem tudtam, mit mondhatnék, ami esetleg könnyít a szívünkön, vagy legalább ad egy pici reményt. Semmi nem jutott eszembe. Nick leadta a csomagjait, aztán leültünk a váróban. Még volt egy kis időnk, mielőtt a gépe indult volna. Nem is néztünk egymásra, mindketten a saját gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett. A saját gyötrő gondolatainkba… De valamit mégiscsak mondani kéne. Nem így képzeltem el az utolsó pillanatokat. És szerintem Nick sem…

- Nick, még egyszer szeretnék megköszönni mindent… Rengeteget segítettél nekem, és sok mindent köszönhetek neked. Többek között a szabadságomat is…- kezdtem el sorolni, de félbeszakított mosolyt erőltetve az arcára.

- Már sokszor mondtam, hogy szívesen tettem. Tudod te is… Semmivel nem tartozol nekem. Jaj! Erről jut eszembe!- nyúlt hirtelen a zsebébe és előhúzott belőle egy kulcsot.- Itt a szobám kulcsa a szállodában. Nem adtam le… Megtennéd helyettem? És maradj csak ott, amíg jól esik…

- De megbeszéltük, hogy vége az ajándékozásnak. Hogy semmit nem fogadok el ezután tőled… Visszaadom a kulcsot, ha akarod, de nem fogok ott lakni tovább- válaszoltam.

- Rendben… Ha azonban mégis meggondolnád magad, csak nyugodtan. A többit majd intézem- biztosított afelől, hogy mégiscsak bármikor a rendelkezésemre fog állni és segít, még ha nem is akarom most elfogadni ezt az ajánlatot.

- Kösz, de inkább nem. Egyébként is holnap elutazom Danny-hez. Próbálok majd felejteni…- mondtam, aztán elhallgattam.

- Felejteni akarsz? Képes leszel majd felejteni?- kérdezett vissza kissé szemrehányóan. Tudom, hogy fájna neki, ha igent mondanék erre a kérdésre.

- Nem tudom. Igyekszem majd. De attól félek, nem fog menni…- hajtottam le a fejem.

- Én nem foglak tudni elfelejteni- válaszolt őszintén, mire felnéztem rá, de gyorsan visszahajtottam a fejem, mert éreztem, hogy nem fogom tudni állni a pillantását. Megint elhallgattunk. A csendet a hangosbemondó szakította meg: Nick gépe 10 perc múlva felszáll. Talán lassan búcsúzkodnunk kellene… Csak ne lenne ilyen nehéz. Ilyen kiábrándító, szomorú és kilátástalan. Ilyen reménytelen…

Lassan mindketten felálltunk, és vártunk, hogy a másik lépjen.

- Azt hiszem, nekem indulnom kéne…- szólalt meg halkan. Némán bólintottam.- Hát… Akkor vigyázz magadra…

- Te is… És sok szerencsét- nyögtem ki el-elcsukló hangon.

- Ugye nem akarsz sírni?- törölte meg az arcomat egy kedves mosollyal az arcán.- Figyelj rám… Meg ne próbálj sírni! Én nem érdemlek annyit…

- De igen- fakadtam sírva igazán.- Többet is, csak képtelen vagyok többet adni…

- Nem, mondtam, hogy nem kell semmi… Ne sírj, jó? Ígérd meg, hogy nem fogsz sírni- fogta kezébe az arcom és úgymond, „kényszerített” arra, hogy a szemébe nézzek.

- Nem megy- hüppögtem. Most éreztem igazán, hogy teljesen magam alatt vagyok…

- De igen! Menni fog! Ígérd meg a kedvemért- kényszerítette ki belőlem, hogy mégis igent mondjak.

- Rendben- szipogtam, mire bíztatóan megölelt. Vajon ezt miért tette? Mert valóban lelket akart önteni belém? Vagy nem akarta hogy lássam, hogy ő is elérzékenyült? Vagy mindkettő? Nem tudom, de nem is érdekel. Akármelyik is volt az igazi oka, elérte célját. Jobban ugyan nem fogom érezni magam, de ez kellett. És ez belefért. A hangosbemondó megint felhívta az európai járattal utazók figyelmét arra, hogy a gép indulásáig még 5 percük van. Nick lassan elengedett, aztán felnézett rám. Egyenesen a szemébe néztem. Halvány mosolyt erőltetett az arcára, aztán egy puszit nyomott az arcomra. Intett még egyet, aztán megfordult és elindult a stewardessek felé. Vissza sem nézett egy pillanatra sem.

- Nick… Ne hagyj itt…- szóltam még utána halkan, de ezt már úgysem hallhatta. Most kezdtem el igazán bőgni. Megszegtem az ígéretemet.- Ne menj el…

Fájdalmasan zokogva leroskadtam a földre. Éreztem, hogy a szívem apró szilánkokra tört. Ezt már összeragasztani lehetetlenség… Tönkrementem, elvesztem, végem van. Már most fáj a hiánya, bele fogok őrülni a magányba. Ott ültem a földön, keservesen zokogtam és teljesen tanácstalan voltam. Egy jó szándékú fiatalember jött oda hozzám és kedvesen felsegített.

- Hé-hé! Hölgyem, minden rendben van?- kérdezte aggódva.

- Igen, semmi bajom- nyögtem ki nagy nehezen.

- Biztos benne? Segíthetek esetleg valamiben?- érdeklődött tovább, aztán leültetett egy székre. Felnéztem rá, egy fiatal, egész sármos, öltönyös pasas volt.

- Köszönöm, jól vagyok- mentegetőztem. Persze semmi nem volt rendben és én is pokolian éreztem magam, de ezt nem kell mások orrára kötnöm.

- Csak nem most váltak el a szerelmével?- kérdezte. Szótlanul felnéztem rá, felhúzott szemöldökkel, utána ismét lehajtottam a fejem.- Ne haragudjon, nem kellett volna megkérdeznem. Semmi közöm hozzá, nem kellett volna beleütnöm az orrom a dolgaiba.

- Nem, igaza van. Ennyire nyilvánvaló?- szipogtam. Rendes ez a férfi, legalább ő törődik velem.

- Hát, eléggé… Nem kér esetleg egy teát? Megnyugtatná…- ajánlotta, amit én meghívásként könyveltem el. Felnéztem rá, aztán azonnal az üvegajtó felé néztem. Kintről egy repülőgép hangjára lettem figyelmes. Épp most szállt fel… És ő ott ül rajta… Ott van, útban Európa felé. Minél messzebb tőlem…

- Azt hiszem, jót tenne- egyeztem bele. Természetesen semmiféle szándékom nem volt a pasival, de ez a tea tényleg jól jönne most. És ha már így felajánlotta, hát elfogadom. Hisz vele sem találkozom többé feltehetőleg…

- Ne haragudjon, még be sem mutatkoztam. Cedric Johnson vagyok- pótolta be elmulasztott „kötelességét”.

- Carmen Dean- mutatkoztam be én is. Eközben odaértünk a reptér kávézójába. Leültetett egy asztalhoz, aztán rendelt egy teát nekem. Beszélgetni kezdtünk, miközben én szép lassan kezdtem megnyugodni. Elmondta, hogy ő egy angol üzletember, éppen hazafelé tart, a gépe pár óra múlva indul. És amilyen érdekes, ismeri Christ.

- Chris O’Donell? Tényleg ismeri?- csodálkoztam.

- Igen, az egyik üzleti partnerem. De már pár napja nem hallottam felőle semmit, pedig azt ígérte, visszahív. Én viszont nem halaszthatom el az utazásomat- panaszkodott. Istenem, ha tudná, amit én tudok…

- Nem hallotta? O’Donell börtönben van…- válaszoltam komolyan.

- Hogy hol? Chris? Hogy került ő oda?- ámuldozott Cedric.

- A volt barátnője leleplezte. Csalt, lopott, és mindezt a lányra akarta kenni, akit emiatt le is csuktak. A lány megszökött és rábizonyította O’Donellre, hogy ő a bűnös. Így Christ letartóztatták és egy jó időt a sitten fog tölteni…- rövidítettem le neki a történetet, gondosan ügyelve arra, hogy ne áruljam el, hogy tulajdonképpen rólam van szó.

- Ez érdekes… Amerikaiak… Még mindig furák nekem- mosolyodott el kedvesen. Eközben a teám is elfogyott, gondoltam, ideje lesz visszamenni a hotelbe. Leadni a kulcsokat, elköszönni Katie-től és Sebastiantól… Ők is itt hagynak engem.

- Nos, Cedric, mennem kell… Köszönöm a teát, és… hogy próbált vigasztalni- álltam fel lassan.

- Nagyon szívesen, és remélem, hamarosan jobban lesz. És… reménykedjen. Még visszatérhet önhöz a szerelme, higgye el. Sok szerencsét kívánok- búcsúzott kedvesen.

- Köszönöm. És jó utat! Viszlát- köszöntem el tőle, majd lassú léptekkel elindultam a kijárat felé. Fogtam egy taxit és visszamentem a szállodába. És folyamatosan Cedric szavai jártak az eszemben: „Reménykedjen. Még visszatérhet önhöz a szerelme…” Bár tényleg így lenne egyszer…