Az interneten és az újságokban szinte mindenhol „ Vanderfsott átadta első helyét a csapattársának” - főcím volt. Fred egész nap hatalmas vigyorral a képén sétált, mivel még mindig Franciaországban voltunk. Délután sétáltunk egyet. Én, Elza és Fred. Elza azonban hamarosan elrohant, azt mondta, pár perc, de muszáj visszamennie a mobiljáért.
- Ó, hogy utálom én azt angol nyelvet! Neked az is anyanyelved, nem?
- Avaiment! /valóban-francia/
- Te…tökéletes a kiejtésed! – nézett rám megkövülten. – együtt a magyar és a francia?
- Tiens, c’est drole sa! - /igen, valóban különös- francia/
- Mon Dieu! /Hitemre! – francia/ - válaszolta – Atyaég! Három nyelvet is beszélsz?
- Nem – vallottam be, majd hozzátettem – igazából németül is tudok…
- Ne már! Hát ez hihetetlen! Hogyhogy?
- Tudod, vannak nyelvtanárok, akiknek az a foglalkozásuk, hogy – próbáltam viccelődni. Nevetni kezdett.
- Nem, nem úgy értettem…
Amíg visszajött Elza, már megtárgyaltuk a világ dolgait. Angolul és franciául…
Elza egy órával később a reptéren volt. Visszamegy Magyarországra. Integettem neki.
- Meg ne próbálj nem ott lenni a hungaroringen!
- Oké! Szia!
- Szia!
Aztán már én is repülőn voltam egy órával később…
Elkezdődtek a tesztelések. A beállítások nem voltak jók. A leszorító erő kicsi volt. Fred jobban alkalmazkodott, mint én. Délre találkozó volt megbeszélve egy nővel. Na igen, a legendás Tag Heuer…
Miközben a Starbucks kávézóban ücsörögtem, megjelent egy pirosra rúzsozott szájú, magas, tőlem pár évvel idősebb lány. Odalépett hozzám.
- Amanda Peers.
- Pilar Vanderfsott – mondtam (feleslegesen)
- Tehát csak egy reklámfotózásról lenne szó.
- Pontosabban? – kérdeztem. Elnevette magát.
- Hát…annyi, hogy lefotózunk külön téged fekete háttérrel, fehér ruhában, és külön Michael Schumachert, fehér háttérrel, fekete ruhában… és számítógép segítségével összeillesztjük a két részt, aztán föléírjuk, hogy „Új generáció, régi minőség”. Árban megegyezünk. Jó így?
- Wow, te magyaráztad el a lhető legérthetőbben.
- Tényleg?
- Igen. Mindenki csak a bonyolult szakszavakkal mond mindent, aztán a végén megkérdezi, hogy „érted?”, én meg rendszerint „nem”-mel válaszolok.
- Akkor mikor tudnánk téged lefotózni?
- Csütörtök? – kérdeztem – vagyis holnapután?
- Tökéletes. Háromkor.
- Rendben, oda ahová telefonon megbeszéltük?
- Pontosan.
- Kérsz egy kávét?
- Csak egy kapucsínót, ha nem gond – mondta, miközben a papírjait nézegette, és részletesen, szakszavakkal is elmagyarázott mindent…
Másnap délután elmenem a megbeszélt helyre. Szinte mindjárt sminkesek, fodrászok és stylistok hada vett körül. Egy óra múlva a tükörbe néztem. Te jó ég…mondanám, hogy nem tetszett a rengeteg smink rajtam, de nem akarok hazudni…Nagyon jól néztem ki! Aztán elkészítették a fotókat is. Felcsatolták rám a vagyont érő karórát, aztán le sem kellett vennem, mivel nekem adták. Amandával még rengeteget beszélgettem és végül e-mail címet váltottunk, és beírtuk egymás nevét a telefonunkba…
Rengeteg szurkoló volt. Már a szabadedzésen is. Hát igen. Én félig angol- félig magyar vagyok, tehát a Vanderfsott szurkolókból is sok volt, magyar-angol zázszlókról nem is beszélve. A szabadedzést Heikki nyerte, én második lettem, Lewis harmadik, és Fred csak a negyedik lett.
Internet. Azon vettem magam észre, hogy az e-maileimet nézegetem. Jött pár. Anya:
Kedves Pilar!
Remélem jól érzed magad Nagy-Britaniábban. Nekünk nagyon hiányzol. Apa elmegy a futamra, de mi nem tudunk menni, Vikinek egy iskolai bemutatója lesz. Ő is hiányol.
Anya.
u.i. Németországban már tényleg az egész család ott lesz.
Elza:
Szia! H vagy? Remlem jól vagy. Asszem naon jó h hazajöttem, mer már kicsit hiányoltak az ősök…majd még mailzünk, de most hulla vok…
AJÁNLOM AZ OLDALT
