Miközben a ruháimat pakoltam a hotelban, eszembe jutott, hogy Franciaországban újra egyedül kell majd lennem. Nem lesz ott Vik (akit egyébként Victoriának hívnak, de én Viknek hívom) nem lesz ott anya, apa, Elza…
Várjunk csak! Elza! Hát persze! Miért nem jutott hamarabb eszembe, hogy…
- Hogy menjek veled Franciaországba?! – ordított bele a mobilomba úgy, hogy eltartottam a fülemtől.
- Igen, persze, ne menjek már egyedül!
- Pilar, nézd… - életében először hív Pilarnek (!) – én nem tudok menni…
- De miért?
- Figyelj, tudom, hogy neked rengeteg pénzed van, de én…nekem igazán be kell osztanom és, tudod…nem hiszem, hogy…
- Ó, ugyan, semmi gond…
- Tudom! Te kifizeted! De én nem akarom, hogy kifizesd!
- Ugyan! Akkor fogd fel úgy, hogy megyünk nyaralni és meghívlak…
- Oké, meggyőztél! Mikor indul a gépünk?
- Húsz perc múlva…
- Te jó ég! Ott találkozunk! – bontott vonalat.
A repülőn ültünk. Végigbeszéltük az utat (na jó, kis túlzással, mivel Elza minden tíz percben elaludt). A hotelben az ő szobája lett a 223-mas, enyém a 225-ös. Egymás mellett voltunk. Szerdán kimentünk várost nézni, amikor odament Elza valakihez „Bocsi, csinálnál rólunk egy képet?” kérdéssel. Az idegen megfordult. Megdöbbentem, mikor rájöttem, hogy az „idegen” voltaképp Frederic… De végül együtt néztük meg a várost, és kiderült, hogy Fred remek idegenvezető.
- Nagyon muszáj lenne itt győznöm – mondta – nem, nem a VB miatt, hanem, mert hazai pálya és…ez…
- Értem- mondtam
- Én nem – szólt közbe Elza – nekem a Formula1 abszulút idegen. De ennek – bökött rám – akkora műszaki tudása volt, már tizenhárom éves korában is…hogy az valami félelmetes…
- El tudom képzelni… - válaszolt Fred – tényleg nagyon jó feje van.
Sisak le. Kesztyű fel. Utolsó pillantás a képernyőre. Kigurulsz. Forróság önti el az arcodat. Rájössz, hogy ég az orrkúp…lángok csapnak fel…nem tudnak kiszedni az autóból…
- Ne! – kiáltottam, majd hirtelen felültem. Borzalmas éjszakám volt. Folyton azt álmodtam, hogy kigyullad az autóm. Pedig holnap már időmérő és ott nem jó a stressz. Bekopogtam Elzához. Meglepetésemre teljesen éberen kiáltott ki:
- Tessék!
- Bejöhetek? – suttogtam
- Persze!
Legnagyobb megrökönyödésemre épp filmet nézett. Hajnali kettőkor!
- Mi megy benne? – ültem le az ágy szélére.
- A „Drágán add az életed”
- Az jó! Én is hadd nézzem!
- Persze…
Végül fél négykor vége lett a filmnek és négykor mentem lefeküdni… Időmérő edzés…
A McLarenekkel valami nem oké. Mi viszont nagyon gyorsan mentünk, úgyhogy enyém lett a pole! Csak ne láttam volna Fred csalódott arcát…
Másnap Fredre már hatalmas nyomás nehezedett. Egyre csak a kezét tördelte és azt hajtogatta, hogy nem akar csalódást okozni a franciáknak…
Végig én vezettem. Fred maradt második, viszont Buttont helikopterrel vitték kórházba, ugyanis nagyon csúnya balesetet szenvedett. Utolsó kanyar…ráfordító…Szegény Fred!...Mostmár csak a gáz kell. A célegyenesben lefékeztem. Fred elment mellettem. Gázt adtam…kockás zászló! A franciák Fred nevét skandálják…Jól tettem? Amint kiszálltam, Fred odalépett hozzám. Könnyes volt a szeme.
- Nem kellett volna – mondta elbicsaklott hangon
- De igen – mondtam és kezet akartam fogni vele. De észre sem vette, mert a csapat másodperceken belül ott termett és közrefogta…A csapatfőnököm lépett oda hozzám:
- Bámulatos…nem hittem volna, hogy megteszed…
- Én se…
Az interjúztató szobában az első kérdést Frednek intézték:
- Gondoltad volna, hogy Pilar Vanderfsott képes átadni első helyét?
- Eszembe se jutott volna... de ezt sohasem felejtem el neki... és valahogy meghálálom még... - rámosolyogtam. A hozzám intézett kérdés így szólt:
- Mi vett rá arra, hogy átadd a dobogó első fokát?
- Nem tudom. Arra gondoltam, hogy Frederic biztos megtenné, hát akkor én is meg tudom tenni!
Bizony. Már nem sok futam van hátra a Hungaroringig. Ott muszáj nyernem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
