Reggel gyorsan összekaptam magam, fogtam a tegnap megkreált képet és útnak eredtem, hogy keressek egy helyet, ahol hajlandóak nekem bekeretezni azt. Nem mondanám, hogy túl nagy sikerrel jártam. Megnehezítette a dolgom, hogy nem nagyon ismerem ezt a várost, és akad, ahol nem is értenek angolul. Döglesztő melegben járkáltam órákig, míg végre megtaláltam a megfelelő helyet.

     - Holnap reggel érte jöhet – mondta a fickó. 30 körüli, hatalmas szemüveggel, alacsony, olyan vékony, hogy elfújja a szél.

     - Holnap? Az késő. Nem lehetne, hogy most? Mi tart olyan sokáig?

     - Sajnálom, de nem. Elvagyunk havazva. Holnap reggel. És nem korábban.

     - Hohó, várjon csak! Maga nem értett meg engem. Nekem MOST van szükségem rá! Ne húzzon fel! Dupla árat fizetek, csak csinálja meg. Most!

     - Megmondtam, hogy nem! És ne akarjon megvesztegetni!

     - Na idefigyelj optika! – kaptam el az ingét. Egy ilyen balfácánnal még elbírok… - Oké, nem vesztegetlek meg. De nem azért jártam egész délelőtt a fullasztó melegben ezt a várost, hogy egy ilyen féleszű kipackázzon velem. Szóval ajánlom, hogy fél órán belül kész legyen amit kértem, különben nemcsak vaksi és hülye leszel, hanem rokkant is! Értve vagyok?! Idióta…

     - Igen… - mondta sértődötten, majd eltűnt hátul a képpel. Hát merem remélni, hogy felfogta amit mondtam, mert én azt a képet még ma vissza akarom adni Kiminek. Végső formájában. De nem is telt bele sok idő, Optika hamar vissza is tért a képemmel, és láss csodát: be is volt keretezve.

     - Na ugye, hogy megy ez?! És lám, nem kellett reggelig várnom. Miért nem lehetett ezt első nekifutásra? – nem válaszolt, csak sértődötten állt a pult mögött. Hát jó. Nekem aztán nem hiányzik, hogy beszéljen is. Elég volt ennyi belőle. Fizettem, majd eljöttem.

Hazabaktattam, illetve vissza a szállodába, hogy átöltözzek, majd a pályára induljak. Útközben azonban összefutottam Sebastiannal.

     - Hülye telefon! – mérgelődött, majd durcásan zsebre vágta mobilját

     - Szia. Hát te mit mérgelődsz itt? – kérdeztem.

     - Áh, szia. Örülök, hogy megint összefutunk.

     - Én is, de neked történetesen most nem a BMW-boxában kellene lenned?

     - De. Csak volt egy kis dolgom, ami elhúzódott. Próbáltam felhívni Mario-t, de ez a vacak telefon megadta magát.

     - Tessék, itt az enyém. Hívd fel, mert még a végén kerestetni fognak.

     - Gondolod kerestetnének? – nevetett

     - Miért ne? A csapat talán legfiatalabb tagja szőrén-szálán eltűnik… Én kerestetnélek a helyükben. Mer mi van, ha elrabolt a cukrosbácsi?! Vagy néni.

     - Hűt ez jó. – nevetett.

     - Na! Fogd már a telefont, és hívd fel, hogy nemsoká ott leszel!

     - De…

     - Nincs de! Amúgy is jövök eggyel! Szóval meg ne próbáld nem felhívni! – erre már nem tudott mit mondani, így szót fogadott és felhívta Mario-t.

     - Na? –érdeklődtem.

     - Kösz a telefont, de… nem kerestetnek. Elnéztem az órát… - vallotta be - Még van időm.

     - Szóval nem is kell sietned, mi?

     - Hát nem. Te merre mész? – érdeklődött.

     - A szállodába. Aztán a pályára.

     - Veled mehetek? Mert így meg már… unatkozok…

     - Mennyi bajod van neked, te gyerek. – nevettem – Persze, gyere.

Lökött ez a gyerek, jól elszórakoztatott az úton. De legalább feldobta a kedvem.

     - Hát ez a kép? – kérdezte

     - Jah, ez? A Kimié. Illetve Kimi ajándéka az anyukájának a születésnapjára.

     - Ahha. Értem. Klassz.

     - Bejössz? – kérdeztem már az ajtó előtt.

     - Ha beengedsz…

     - Szerinted miért kérdeztem? – nevettem, és beinvitáltam Sebit. – Egy pillanat és jövök. – mondtam, majd eltűntem a fürdőben. Kicsit lehűtöttem az arcom, és átöltöztem.

     - Hú, mennyi rajz. – nézelődött Sebi.

     - Hát… egy pár. – mosolyogtam

     - Ezek állati jók.

     - Köszi. Na, részemről mehetünk.

     - Oké. Menjünk

Célba vettük a kék-fehérek boxát, hiszen Sebastian úgy is oda tart, és Ginát is meg akartam látogatni, mert reggel nem tudtunk beszélni. De útközben Kimibe botlottunk.

     - Szia – köszönt ő előbb –  …-sztok – tette hozzá, és kissé meglepetten nézett ránk. Nem értette mit keres mellettem Sebi. - Sikerült aludnod?

     - Szia. Igen, nagy nehezen, de sikerült. Remélem te is aludtál valamennyit.

     - Igen, valamennyit. De majd mindjárt pótólom a kamionba. – vigyorgott

     - Csak okosan! Ja! Bekereteztettem délelőtt a képet. Nálam van. Majd este… vagy… mielőtt elmész… szóval majd gyere át érte.

     - Oké. És nagyon köszi!

     - Nincs mit.

     - Öhm… van valami esély rá, hogy a következő Magyar nagydíjig látlak még? – kérdezte óvatosan, Sebastian pedig érdeklődve próbálta követni az eseményeket.

     - Van. Hamarabb, mint gondolnád. – mosolyogtam

     - Ezt hogy érted? – derült föl az arca

     - Hát úgy, hogy Gina barátnőm intézkedett a nevemben, és megállapította, hogy rajzolni bárhol lehet. Ő Nickel marad, én meg… megyek én is utánatok.

     - Tényleg?! Ez… ez… szuper! – és hirtelen megölelt. Sebi csak pislogott, nem értett semmit az egészből, de jelenleg azt hiszem mi sem… - Bocsi… - engedett el, mikor észbekapott – Nem úgy gondoltam. Vagyis…

     - Oké. No problem. Inkább hagyjuk.

     - Oké. Kösz. Azt hiszem én… megyek. Sziasztok. – mondta és elment.

     - Ez meg… ezt hogy értelmezzem? – kérdezte Sebi.

     - Mit? Jah… Kimi?          

     - Nem, a nagyanyám. Naná, hogy Kimi! Van köztetek valami?

     - Mi??? Honnan veszed ezt a sületlenséget? – okos a gyerek… - Dehogy! Barátok vagyunk.

     - Barátok, mi? – nézett rám sunyi vigyorral.

     - Most mit vigyorogsz?

     - Szerinted ezt beveszem? Fülig bele vagy zúgva. Mellesleg szerintem ez fordítva is így van.

     - De nincs! – tagadok, csak tudnám minek…

     - Ugyan már! Hát láttam! Anett! – fordított szembe magával – Nekem elmondhatod. Na gyere csak. – volt a közelben egy asztal, pont 2 székkel – Megbízhatsz bennem. Nem vagyok pletykás vénasszony – mosolyodott el

     - Mit akarsz tudni? – hajtottam le a fejem. Nem is tudom miért, de bízom a srácban. Pedig alig ismerem. De tudom, hogy bízhatok benne.

     - Amit hajlandó vagy elmesélni. – mondta – Régóta ismered? – kérdezte rövid idő elteltével.

     - A múlt futam óta… Egyszer bepróbálkozott, de elküldtem.

     - Mert?

     - Mert. Többek között mert felesége van, és nem tűnt túl valóságosnak ez az egész. Aztán itt újra találkoztunk, és megbeszéltük hogy barátok leszünk. Ami tök jól működött is. Legalábbis azt hittem. Aztán Gina ráébresztett a valóságra…

     - Ahha… Értem. Nehéz helyzet.

     - Nekem mondod? Eljátszom hogy a barátja vagyok, csomó időt töltöttünk együtt, bízik bennem, de… áh…

     - Szereted? – kérdezte

     - Nem tudom. Jó vele lenni, de… nem tudom meddig tudok csak a barátja lenni…

     - És mi lesz most? Azt mondtad jössz utánunk.

     - Igen. Megyek. De hogy mi lesz, azt nem tudom.

     - Mi lenne, ha elmondanád neki?

     - Mi? Neeem. Azt nem. Nem akarok bekavarni. Ott a neje. És a bizalmát sem akarom elveszítni, inkább megpróbálok úrrá lenni magamon, és a barátja maradok.

     - Ahogy gondolod…

     - De Sebastian! Erről nem beszélhetsz senkinek, érted?! Senkinek nem mondhatod el! Esküdj meg!

     - Persze! Mondtam, hogy megbízhatsz bennem! Tőlem senki nem tud meg semmit. Hallgatok mint a sír.

     - Köszönöm.

     - Ugyan már. És… ha bármi baj van, vagy egyszerűen csak… beszélgetni akarsz… én itt vagyok.

     - Köszönöm. Tényleg. Rendes vagy.

Korához képest igencsak érett gondolkodása van a srácnak. Ezt díjazom. Mindamellett, hogy nagyon lökött is tud lenni, ami megint pozitív. Azért jó tudni, hogy rá is számíthatok. J