Ezt nem hiszem el! Ez kegyetlen! Hogy kerülök én ide? Mi folyik itt? Hagyjanak már szóhoz jutni! Miért jöttem el? Ez szörnyű! Ekkora hangzavart! Hiába dumálom, hogy félreértik a dolgot, senki nem hallja, csak lökik a sódert egy számomra idegen nyelven. Azt se tudom, hogy éppen szidnak, vagy dicsérnek, csak azt, hogy rólam beszélnek, és úgy beleélik magukat, hogy Gianni sem bír velük. Én megőrülök! Ezek szabályszerűen megrohamoztak. Brutális banda… Kimiiiiii! Nem akarok itt lenni! Otthon kellett volna maradnom Kimivel! Istenem, mennyivel jobb lenne! Hogy a francba kerültem én ide? Eleve hogy lehettem olyan idióta, hogy elfogadtam egy vadidegen meghívását egy vadidegen országban, egy vadidegen helyre, egy vadidegen családhoz… Én hülye! Ennyit rólam, azzal a sok eszemmel…

     - Anya, mondanom kell valamit! Nóra… - próbált Gianni szót érteni velük, de mit sem ért a szava.

     - Áh, szóval Nóra! Mit akarsz mondani fiam?

     - Hogy Nóra és én…

     - Összeházasodtok! – szólt Gianni apja, mire ismét óriási hangzavar támadt, a saját gondolataimat is alig hallottam.

     - Mi??? – döbbentünk le egyszerre. Ezek megőrültek!

     - Mikor akarjátok az esküvőt?! Minél hamarabb! Két nap múlva! Jaj, az összes rokont meg kell hívni! Hatalmas esküvő lesz! A babát mikorra várjátok? – jöttek az ötletek, de egyszerűen nem tudtam szólni, mert senki nem figyelt rám. De ezzel az összeházasodtok, meg baba dologgal betelt a pohár!

     - Eléééég! – kiáltottam el magam, ami olyan hatásosra sikerült, hogy még én magam is csodálkoztam. De legalább elhallgattak.

     - Mi a gond? Inkább hétvégén tartsuk az esküvőt? – törte meg a csendet ismét valaki.

     - Nem! Elég! Elég ebből az egész baromságból!

     - De hát, mi a baj, édes lányom?!

     - Nem vagyok az édes lánya! És nem lesz se esküvő, se gyerek!

     - De hát...

     - Nincs de! Ez egy félreértés! Én nem vagyok a fia barátnője! Soha nem is voltam, és nem is leszek!

     - Akkor miért nem ezzel kezdtétek?! – panaszkodott Gianni apja.

     - Végig azon voltam, de senki nem figyelt, csak mondták a magukét!

     - Még ilyet… Pedig én már az esküvőt terveztem…

     - Vettem észre.

     - És… tényleg nem akartok összeházasodni?

     - Nem! Hagyjanak már! Csak vacsoráztunk!

     - Micsoda csalódás… Gianni fiam! Ó, mamma mia! Esküvő lefújva…

     - Az eszem megáll. Gianni, kösz a vacsorát, nagyon finom volt, de nekem ebből ennyi bőven elég volt. Bocs. Buona sera! – azzal elrohantam.

     - Ezt jól megcsináltátok! Mi lenne, ha egyszer az életben csendben maradtatok volna! – mérgelődött Gianni népes családjára – Nóra, várj! – jött utánam.

     - Gianni, hagyj! Nekem ez sok!

     - Csak bocsánatot szeretnék kérni a családom nevében is. Ne haragudj, ez nem volt betervezve.

     - Még jó…

     - Ne haragudj, kérlek! – kérlelt

     - Felejtsük el.

     - De csak a végét. Az eleje jó volt. Nem? – jelent meg egy kis mosoly az arcán.

     - Gianni, én…

     - Kérdezhetek valamit?

     - Igen.

     - Válaszolj őszintén, és ígérem nem kérdezem többet.

     - Rendben.

     - Egyáltalán semmi esélyem nálad? – nézett mélyen a szemembe.

     - Te nagyon aranyos vagy meg minden, és biztosan akad szép lány mind a tíz ujjadra, de… - hűű, de sablonra sikerült. Ez gáz. Ennél bénábbat nem is mondhattam volna. De ez van, ezt sikerült.

     - De nem. Oké, megértettem. – erőletett mosolyt az arcára, de nem volt őszinte.

     - Én nem akarlak megbántani, de hazudni sem akarok. Nincs értelme annak, ha ámítalak…

     - Tudom, nem is vártam el. Kösz, hogy őszinte vagy. Tényleg. – ezt viszont őszintén mondta – Nagyon szereted, igaz? – kérdezte kedvesen.

     - Hogy?

     - Kimit. Nagyon szereted? – kérdezte komolyan.

     - Igen.

     - Tudtam, csak… megkérdeztem. – mosolyodott el.

     - Hogy érted azt, hogy tudtad? – kérdeztem. Most nem értem, mire akar kilyukadni…

     - Láttalak titeket, mikor a boxban voltam. Meghalnátok egymásért. Bocs, a próbálkozásért, nem akartam rosszat se neked, se neki.

     - Semmi baj. Azért barátok még lehetünk. – ajánlottam fel.

     - Barátok. – ismételte mosolyogva.

     - Most mennem kell. Szia.

     - Mint barát, ne kísérjelek haza? Késő van.

     - Inkább magam mennék.

     - Ahogy akarod. Légy óvatos. Szia.

     - Szia. – köszöntem el, és útnak indultam.

Hihetetlen, mennyire lefárasztott ez az egész. És sokkolt is egyben. Ez nekem sok. Ki látott már ilyet… Jó, biztosan van olyan, de az nem én vagyok. Nekem nem mindennapi, hogy letámad egy ismeretlen olasz család, hogy 2 nap múlva házasodjak össze a fiukkal, aztán jöhet is a gyerek. Mindezt csak úgy, semmi ismeretség nélkül. Én ilyet még nem láttam, de nem is akarok többet. Összegezve, szörnyű volt ez az este. Nem akarom megismételni. Szörnyen érzem magam, pocsék érzés volt ott közöttük, a nagy zűrzavarral a fejemben. De vége… És én fáradt vagyok.

Úgy döntöttem leveszem a cipőm, miután másodjára sikerült megbotlanom. Jobb lesz mezítláb. Még a végén kitöröm a lábam, az pedig nem hiányzik. Hulla fáradtan, egy pár cipővel a kezemben baktattam a járda szélén az éjszakában, és alig vártam, hogy végre párna legyen a fejem alatt, mikor Kimibe botlottam.

     - Kimi?! Te mit keresel itt? – csodálkoztam.

     - Történetesen téged. Rossz érzésem volt, gondoltam utánad jövök… De te mit keresel itt, egyedül, mezítláb?

     - Olyan jó, hogy itt vagy. – borultam a nyakába.

     - Mi történt? Bántott?

     - Nem ő. A népes családja.

     - Ők bántottak?! – csodálkozott Kimi.

     - Nem! Férjhez akartak adni két nap múlva. Giannihoz.

     - Mi???

     - Hosszú. A lényeg, hogy megjelent a családja és kapásból azt hitték, hogy együtt vagyunk, és már tervezték is az esküvőt. Meg se tudtam szólalni. De besokalltam, a tudtukra adtam, hogy mi van, és otthagytam őket.

     - Úr isten! Jól tetted! Téged senki nem vehet feleségül! Rajtam kívül… - mosolyodott el.    - Tudom. És most már ők is. De menjük már, mert iszonyatosan fáradt vagyok!

     - Akkor vedd vissza a cipőd, nem akarom, hogy felfázz.

     - Neee.

     - De így fel fogsz fázni!

     - Képtelen vagyok már menni benne. Hulla vagyok. Én vissza nem veszem! – ásítottam.

     - Na gyere akkor! – azzal karba vett, és úgy vitt vissza. Átkaroltam a nyakát, fejemet a vállára hajtottam, és nem telt bele két perc, el is aludtam a karjaiban. Akkor riadtam fel, mikor letett az ágyra.

     - Hány óra? – kérdeztem.

     - Késő. Aludj nyugodtan. – mosolygott rám. Még adott egy puszit, majd mély álomba merültem.