Lassan elérkezett a délután, és ígéretéhez híven Jean is megérkezett.

     - Nyilván meglepődtetek a hívásomon. – kezdett bele mondandójába.

     - Nem számítottunk rá, bevallom. – mondta Kimi.

     - Mivel Michael visszavonult ugyebár, gondolom azt is kitaláltátok, miért vagyok itt.

     - Inkább nem találgatnék.

     - Szóval. Az a helyzet, hogy hallottam hírét, mi folyik a McLarennél, és hogy jelenleg úgymond „szabadok” vagytok. Jól tudom?

     - Igen.

     - Nos… lenne egy ajánlatom. Leszerződtetném mindkettőtöket, amennyiben ti is úgy akarjátok. Hasonló szerepkörrel, mint a McLarennél. Különösebb feltételem nincs, csupán megfelelő hozzáállást és koncentrációt kérnék. A többiről pedig bizonyára meg tudnánk egyezni. A kérdés adott: Hajlandóak vagytok aláírni egy 3 évre szóló szerződést a Ferrarihoz, avagy sem?

     - Miért jó üzlet ez magának, és miért nekünk?

     - Nekem azért, mert muszáj jó pilótákat találnom, akik amellett, hogy jók a csapat színvonalának is megfelelnek. Erre ti vagytok a legmegfelelőbbek. Ti az a páros vagytok, akikkel sokat el lehet érni. Ez nekem csak jó lehet. És nektek? Most mondjam azt, hogy nincs más választásotok? Mondhatnám, de nem teszem. A Ferrari egy élcsapat, jobb ajánlatot úgysem kaptok. Emellett profi és megbízható munkát végez a csapat minden egyes tagja. És mint tudjuk, ez kell a sikerhez. Had ne kelljen magyaráznom. Ha nem áll mögötted jó csapat, soha nem fogsz nyerni. Nos?

     - Amit itt felsorolt igen meggyőző. Főleg a jelenlegi helyzetben. – gondolkodott Kimi.

     - Amennyiben igennel válaszoltok, egy hét múlva találkozunk a Vallelunga-i teszten, gyorsan elintézzük az elintézni valókat, azután tesztelhettek látástól-vakulásig.

     - Rendben. – mondta Kimi kb. 2 óra beszélgetés után.

     - Értsem úgy…

     - Igen. Elfogadom.

     - Nóra? – fordult hozzám Jean.

     - Én… Őőő… - haboztam.

     - Baj van, kicsim? – kérdezte Kimi.

     - Nem, nincs.

     - Nos? Akkor mi a válaszod? – sürgetett Jean.

     - Nem… - mondtam.

     - Nem? – csodálkozott.

     - Nóri, de hát… miért nem? – kérdezte Kimi.

     - Csak… Nem tudom. – szontyolodtam el.

     - De mi a baj?

     - Nekem ez sok. Úgy értem, oké, hogy teszteltem már meg ilyenek, de… De így „főállásban”… Lehet inkább tanulnom kéne…

     - Én úgy gondolom, ti erősek vagytok ketten. Kár lenne ezt megbontani. De ha kétségeid vannak… Tudjátok mit? Beszéljétek meg, egy hét múlva találkozunk, és megvitatjuk, mire jutottatok. Rendben van? – ajánlotta Jean.

     - Rendben. – mondtam, és Kimi is bólintott, majd kikísérte.

Bementem a nappaliba, leültem a kanapéra, felhúztam a lábaimat, és gondolkodtam.

     - Nóri… - szólt halkan Kimi miközben előttem guggolt. Bűnbánóan ránéztem, majd megfogta a kezem – Mondd el mi bánt.

     - Csak össze vagyok zavarodva.

     - De hát délelőtt még te is jó ötletnek tartottad. Mi történt azóta?

     - Nem tudom, mi ez az érzés, de nagyon nem jó… - csordult ki a könnyem.

     - Ne sírj… Nincs semmi baj. – ült mellém és átölelt.

     - Mi van, ha azt mondom, nem akarok tesztpilóta lenni? – tettem fel a költői kérdést.

     - Akkor nem engeded, hogy kijöjjön az a sok, ami benned van, eldobod magadtól a lehetőséget, ami nagyon keveseknek adatik meg, és szomorúságot okozol azoknak, akik máris megkedveltek… De miért jutott ez eszedbe?

     - Mert nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem való. A semmiből jöttem, és itt vagyok. Úgy érzem nem érdemeltem meg. Nem küzdöttem meg érte.

     - Ez butaság. Ha itt vagy, annak meg van az oka. Az oka pedig az, hogy jó vagy. Ha jó vagy akkor pedig megérdemelten vagy itt…

     - Nem tudom… Görcsösen próbálok megfelelni egy képnek, mert azt hiszem az vagyok, pedig nem… Én nem vagyok pilóta. Nem kéne itt lennem… - szipogtam üres tekintettel.

     - Ezt hogy érted?

     - Úgy, hogy nem kellene itt lennem. Nem kellene ebben a világban élnem. Otthon kellene lennem a régi körülmények között, a családommal, és suliba kéne járnom.

     - Nem érzed itt jól magad? – kérdezte Kimi aggódva.

     - De. Pont ez a baj. A legjobb helyre csöppentem, pedig a kisujjamat se mozdítottam. Más sok éven keresztül küzd érte, és nem éri el. Ez nem igazságos… Lehet jobb lett volna, ha nem is találkozunk soha, és most nem itt lennék. Minden menne a régi kerékvágásban, otthon. Talán hiba volt…

     - Nóri, miről beszélsz? Ne csináld ezt, kérlek. Életem legjobb dolga, hogy találkoztam veled. Soha egy percig nem bántam.– kezdett kétségbe esni. Nedves szemekkel ránéztem, magamra erőltettem egy mosolyt, majd ismét a padlót bámultam.

     - Nóri én szeretlek mindennél jobban. Ne mondd nekem, hogy hiba, hogy együtt vagyunk. Vagy… te nem szeretsz? – kérdezte óvatosan.

     - Nem erről van szó. Pont, hogy nem.

     - Akkor ne beszélj itt nekem hibákról!

     - Kimi… tényleg szeretsz?

     - Most viccelsz velem? Az életemnél is jobban! – mondta a lehető legmeggyőzőbben, de csak ült mellettem, aggódó szemekkel nézett rám és nem tudta mit tegyen.

     - Akkor jó, mert én is nagyon szeretlek. – töröltem meg a szemem.

     - Jaj, Nóri ne tedd ezt velem. – ölelt át olyan szorosan, ahogy csak tudott. – Ugye nem akarsz itt hagyni? – nézett a szemembe.

     - Nem. Túlságosan szeretlek. – mosolyodtam el végre. Szinte hallani lehetett, ahogy az a bizonyos kő, leesett Kimi szívéről – De…

     - Jaj. Van „de”? Ne hozd rám a frászt, kérlek.

     - Azt hiszem haza kellene mennem.

     - Jó, ha gondolod, holnap mehetünk.

     - Kimi, nem. Egyedül… Szeretném kiszellőztetni a fejem. Otthon, egyedül.

     - Értem. Ahogy akarod. De ugye visszajössz? Ígérd meg, hogy visszajössz!

     - Visszajövök.

Összepakoltam, másnap reggel pedig irány haza.

     - De tényleg gyere vissza! – mondta Kimi búcsúzóul.

     - Megígértem…

     - Tudom. A teszten várlak. Gyere!

     - Rendben. Mennem kell. Szia. – adtam neki egy puszit majd vonatra szálltam, és célba vettem régen látott kishazámat.

Habár tegnap óta, kicsit lenyugodtak a kedélyek, az a kellemetlen érzés, még mindig ott motoszkált bennem. Jót fog tenni az otthoni levegő. Kipihenem magam, átgondolom a dolgokat, és remélhetőleg utána is vissza akarok majd menni. Mert jelen esetben még ebben sem vagyok biztos. Nem tudom mi az oka, hogy így érzek, de ez most előtört belőlem. Valószínűleg régóta gyűlt már bennem, és most felszínre ért. Végtére is zajlott az élet körülöttem az elmúlt időszakban. És nem csak jó dolgok történtek. Sok mindent meg kell emésztenem, és át kell értékelnem. Nem lesz egyszerű, de egy hétnek elégnek kell rá lenni. Most azonban nem akartam tovább ezzel foglalkozni, inkább azt kezdtem tervezni, mit is csinálok ha hazamegyek. Nyilván anyáék nagyon meg lesznek lepve, hiszen nem is szóltam nekik, hogy hazamegyek. Régen láttam már őket, hiányoznak. Meg az a két lüke is, Robi meg Norbi. Száz éve nem hallottam felőlük. Egyszer-kétszer váltottunk e-mailt, de nem sűrűn, meg az amúgy sem az igazi. Na mindegy. Nem lesz olyan pörgős otthon, mint amilyen pörgős az elmúlt pár hónap volt, de nem baj. Most nyugalomra van szükségem, hogy gondolkodhassak, és elpanaszolhassam a dolgokat anyának.