Nick csak este ért vissza. Pontosabban késő este. Én már nem vettem észre, ugyanis kicsit fájt a fejem és előbb pihentem le. Az alvás szerencsére hamar összejött, ez örömmel töltött el, ám az már kevésbé, hogy fél 11 felé Nick hangjára kell ébrednem.

- Carmen… Ébren vagy?- keltegetett óvatosan.

- Most már igen…- ásítottam fájdalmasan. Nahát, hogy már aludni sem hagyják nyugodtan az embert…

- Ne haragudj, de… Most értem haza, és…- kezdett bele a magyarázkodásba.

- És ezt feltétlenül tudatni kellett velem még most, éjszaka?- kérdeztem sértődötten. Kissé fájdalmasan érintett most a dolog, hogy azok után, hogy teljesen összezavar és játszadozik velem, még aludni sem hagy. Az egész délutánomat azzal töltöttem, hogy kitaláljak valami megoldást. Végül arra jutottam, hogy kénytelen leszek tartani a megfelelő távolságot, és ezután semmiféle olyan dolgot nem teszek, ami arra utalna, hogy érzek iránta valamit. Teljesen rideg és érzéketlen leszek, persze csak olyan mértékben, ami megengedett a mi viszonyunknál. Végülis a hálámat még ki szabad mutatnom… Na de azért éjjel igazán nyugton maradhatna.

- Nem, nem azért ébresztettelek fel. És amúgy is mondtam, hogy bocs…

- Oké, hallgatlak- ásítottam megint, közben felkönyököltem az ágyban.

- Nos… Miután vége lett a mai megbeszélésnek, úgy gondoltuk a srácokkal, hogy beülünk valahová- magyarázta.

- Jaj de jól megy valakinek…- jegyeztem meg fintorogva.

- Hagyod, hogy befejezzem?- kérdezte picit szemrehányóan, mire én szótlanul bólintottam.- Tehát… én nem akartam menni, nem sok kedvem volt, de azt mondta Mike, hogy meghív minket, amire természetesen nem mondhattam nemet. Nos, jól éreztük magunkat, ettünk, ittunk, aztán szép sorban mindenki lelépett, mi meg maradtunk ketten…

- Ketten? Mármint kivel? Azzal a Mike-kal?- érdeklődtem kissé éberebben már, mint az imént.

- Nem, hanem Sabastiannal. Na és itt jön a baj. Sebi egy kicsit többet ivott a kelleténél, én pedig nem engedhettem, hogy ilyen állapotban autóba üljön, így gondoltam, hazaviszem.  Egyébként ő itt lakik az alattunk lévő emeleten. Szóval megkerestük a szobáját, de nem tudtunk bemenni. Sebi nem találta a kulcsot, a recepciós pedig nem tudott pótkulcsot adni. Így nem volt jobb ötletem, felhoztam ide…

- Hogy?- ültem fel most teljesen. Ez a hír szíven ütött.- Ezt… hogy gondolod? Hát nem gondoltál bele?! Lebuktathat!

- Csss!- szólt rám, ugyanis kicsit ideges lettem, és hangosabban kezdtem beszélni.- Ne izgulj, reggel elmegy… És ha véletlenül meg is látna, benne megbízhatsz. Rendes srác, ő tuti nem árulna el.

- Kösz szépen, most sokkal nyugodtabb vagyok –gúnyolódtam.- Te tényleg nem gondoltál bele a következményekbe? Ki tudja, hogy reagálna? Lehet, hogy már nem is lenne olyan „rendes”, ahogy te mondtad az előbb…

- Nyugi már! Ismerem, és tudom, hogy klassz srác. De amint mondtam, valószínűleg nem is fogtok találkozni. Reggel visszamegy a saját szobájába.

- Na jó, lenyugodtam… Hol van? Látni akarom… Ugye alszik már?- törődtem bele a helyzetbe. És ekkor még nem is gondolkodtam előre…

- Kint a kanapén alszik. Hamar bealudt. Nem is csodálom…- állt fel, majd megvárta, hogy én is kimásszak az ágyból. Azután együtt mentünk ki majdhogynem lábujjhegyen a nappaliba megnézni az ittas álomszuszékot.

- Jé, de cuki!- jegyeztem meg azonnal, de hamar a szám elé kaptam, mert Nick furán nézett rám.- Akarom mondani, tényleg rendesnek tűnik… J

- Aham…- nézett még rám értetlenkedve, majd karba tett kézzel a fiatal srácra bámult. Hát, mit ne mondjak, ami a szívemen, az a számon… Ez a srác egyszerűen édi! És attól tartok, nem csak így, alvás közben és piától bűzlő állapotban, hanem egyébként is. Hát én ilyen aranyos fiút még nem láttam…

- Te Nick! Hány éves ez a srác? 15? 16?- kérdeztem halkan. Kicsit korán kezdi az alkoholizálást…

- 20 lesz két hét múlva- felelt mosolyogva. Mennyi? Az kizárt… nem létezik… Nem néznék ki belőle annyit…

- Egész biztos? Olyan… kisfiú még…- néztem végig rajta megint.

- Igen, fiatal, de annál tehetségesebb… Csak látnád vezetni. Hihetetlenül precíz és gyors. És időben bekerült a Forma 1-be. Nagy jövő előtt áll…- magyarázta büszkén. Na most rajtam volt a sor: én néztem értetlenül rá, majd legyintettem egyet, és bevonultam a konyhába. Azt hiszem, Nick még folytatta volna, de amikor látta, hogy otthagyom, jött utánam.

- Várj! Most ha Sebastian ott alszik… te hol fogsz?- gondolkodtam. A fenébe, hogy ez csak most jutott eszembe…

- Hát, mivel csak két ágy van, és mindkettő foglalt… Marad a föld…- válaszolt reménytelenül.

- Na azt azért csak nem kéne! Talán…- törtem a fejem a tökéletes megoldáson, de mindig csak egy, számomra kifejezetten tökéletlen alternatíva jutott eszembe: a tény, hogy az én ágyam két személyes… De akkor feladnám az elvemet. Most fogadtam meg, hogy nem engedem közel magamhoz, erre rögtön beengedném az ágyamba. Ennél közelebb nem is kerülhetne hozzám. De a földön mégsem alhat… Na jó, most az egyszer, utoljára!- Elférsz mellettem…

- Hogyan?- csodálkozott.

- Elférünk ketten is az én ágyamon. De ha te inkább a hideg padlót választod…- ajánlottam fel.

- Nem! Vagyis… kösz, de… nem lesz neked kényelmetlen?- kérdezte még mindig egy kicsit meglepetten.

- Nem, dehogyis…- hazudtam. Mert igen, tényleg hazudtam. Nem tudom, hogy fogom kibírni mellette egész éjszaka. Már előre félek.

- Hát, akkor… köszi… Mindjárt lezuhanyozom- mutatott a fürdőszoba ajtajára, majd lassan behátrált és becsukta az ajtót. A francba! Már megint mit csinálok? Így végképp nem fog menni az, hogy lemondjak róla… De most az egyszer nincs más esély. Kénytelen vagyok magam mellé fogadni, hiszen ez az édi srác elfoglalta a kanapét. Mennyivel szívesebben engedném őt magam mellé, ha lehetne. Ha ismerne, és tudná, ki vagyok… Ha nem lenne részeg… Ha tudnám, hogy bízhatok benne… Lassan visszasétáltam hozzá, és leguggoltam a kanapé mellé. Hehe, közelről is aranyos… J Milyen nyugodtan alszik. Szőke haj, kisfiús arc… Mint egy angyal… Egy álruhás angyal…

Nick hamar végzett, én addigra otthagytam a fiúcskát és visszafeküdtem az ágyba. Persze nem olyan céllal, hogy aludjak, mert tudom, hogy az most nem menne. Legalábbis addig biztos nem, amíg Nicket el nem nyomja az álom.

- Most jut eszembe, hogy ma láttam a húgodat…- mászott be mellém az ágyba.

- Igen? De jó neked… Képzeld, én is… Akkor már nekem is jó…- válaszoltam kelletlenül.

- Ööö… aham. A pályán láttam. Nagyon boldognak tűnt. Érthető is…- folytatta.

- A pályán? Mit keresett ott? És miért érthető, hogy olyan boldog? Miről beszélsz?- ültem fel nagy nehezen.

- Hát, a szerelem mindenkit doppingol. De nem értem, mit csodálkozol rajta ennyire…- pislogott nagyokat.

- Miféle szerelem? Mit csináltál vele?- faggattam tovább, egyre rosszabb előérzettel. Gyanús ez nekem…

- Én? Semmit! De Kimi annál inkább…- jegyezte meg.

- Kimi? Az meg ki a rák?

- Kimi Räikkönen… Kolléga. Azt hiszem, itt lakik a szomszédban… Úgy láttam, jóban vannak. Nagyon jóban. Nagyon-nagyon…- ragozta addig, míg le nem esett, hogy mi is a helyzet.

- Mi? A húgom bepasizott és még csak meg sem említette? Ráadásul azzal a bunkóval?- ámuldoztam, és közben kezdett felmenni a pumpa.

- Mi bajod Kimivel? Jófej…

- Talán veled az. Mindenesetre velem köcsög volt- dohogtam magamban.

- Mert? Ismered? Honnan?

- Emlékszel, mikor betévedtem ide a szobádba? Előtte nála voltam…- vallottam be őszintén.

- Nála? Mit kerestél ott?

- Akkor még Judy Parkerként voltam ott. De nem akarok erről beszélni, és másról sem. Azt hiszem, inkább aludnék…- csúsztam lejjebb az ágyban, és hátat fordítottam Nicknek.

- Oké… Jó éjt!- mondta még, majd ő is lecsúszott.

- Jah! És ne horkolj!- fordultam még meg, de pechemre velem szembe fordult ő is. Ez még nem is lenne akkora szerencsétlenség, ha néhány tényező nem játszott volna össze. A Hold éppen annyi fényt juttatott a szobába, hogy láttam az arcát, láttam a szemét… Így már alapból elvesztem… És mivel a kétszemélyes ágyakat így tervezték, elég közel kerültünk megint egymáshoz. Vészesen közel. Már megint? Még egy ilyet nem bírok ki… Megint úgy néz rám, mint reggel. És megint tartja a távolságot. A csudába! Miért kerülök én mindig ilyen szituációba? Szerencsére észnél voltam eléggé, és azonnal visszafordultam. Nick nem szólt egy szót sem, hanem megfordult ő is. Becsuktam a szemem, és szidtam magam, amiért belementem ebbe az egészbe. Esküszöm, most sírni tudnék, de nem akarok, mert azt biztosan észrevenné, és nekem az nem hiányzik. Így próbáltam elaludni. De ekkor meg Katie jutott eszembe. Miért nem szólt? Ez kicsit rosszul esett… De holnap úgyis kifaggatom… Mire sikerült elaludnom, már éjfél is elmúlt. Reggel elég korán ébredtem fel. Félve fordultam a másik oldalamra, de Nicket már nem találtam magam mellett. Azt hiszem, jobb is így. Sőt, biztos vagyok benne. Legalább öt percet lustálkodtam még az ágyban, várva, hogy teljesen magamhoz térjek, majd lassan feltápászkodtam, és a fürdőbe baktattam. Álmosan, a fejemet vakarászva támolyogtam be, majd csigalassúsággal csuktam be magam mögött az ajtót. Aztán a zuhany felé vettem az irányt, ám ekkor…

- Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!- sikoltottam fel.

- Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!- hallottam egy hasonló kiáltást egybehangzóan az enyémmel. Azonnal a szemem elé tettem a kezem és megfordultam. Ugyanis amikor elhúztam a zuhanyfüggönyt, a tegnap esti srácot találtam bent. „Úristen! Ez a cuki srác! Basszus…”- gondoltam, majd azonnal kiszaladtam a fürdőből.