- Úgy tűnik Viki nincs itt. Biztosan a szomszédban van. – állapítottam meg, miután bementünk és Vikit nem találtam sehol. – Azt javaslom, fosszuk ki a hűtőt. – vetettem fel az ötletet, majd ledobtam a cuccom, és letámadtam a hűtőt.

     - Jó ötlet.

     - Ja de te nem ehetsz akármit, akkor kapsz egy Norbi update müzliszeletet. – nevettem.

     - És te mit eszel? – kérdezte.

     - Somlóit. Bibííííí! – gúnyolódtam, majd magamhoz vettem az előbb említett finomságot.

     - Ez nem igazság! Én is kérek!

     - De neked figyelni kell a vonalaidra. – folytattam a piszkálódást, kuncogva.

     - Mi bajod az alakommal? Nézd ezt a darázsderekat! – pózolt előttem, én pedig hangos nevetésben törtem ki. Nem kellett volna. Ellopta a somlóit, és rohant vele át a nappaliba.

     - Add vissza! – szaladtam utána. – Megmondalak Marknak! Hééé!

     - Kéred? – állt meg.

     - Igen!

     - Akkor vedd el! – nagyban folyt a somlóivisszaszerző-hadművelet, mikor megszólalt a telefonom.

     - Halló. – szóltam bele.

     - Szia Nóri, Nick vagyok.

     - Nick? Szia! Honnan tudod a számom?

     - Az most lényegtelen. Viki otthon van?

     - A szomszédban.

     - Megtennéd, hogy megmondod neki, hogy lent várom az étteremben?

     - Persze.

     - Köszi szépen. Szia.

     - Nincs mit. Szia – azzal letettem.

     - Egy pillanat és jövök, csak szólok Vikinek. Meg ne edd! – szóltam Kiminek, majd átkopogtam a szomszédba.

     - Szia Nóri. Haza estél? – kérdezte Robi, mikor ajtót nyitott.

     - Haha. Olyan lüke vagy. Viki itt van?

     - Igen.

     - Szólnál neki?

     - Vikiiii!!!! Nóri keres! – kiabált be.

     - Üvölteni én is be tudtam volna…

     - Bocsi. Nem jössz át te is?

     - Öhm… Inkább maradok… - válaszoltam.

     - Itt vagyok. – jelent meg Viki.

     - Öhm, valaki – mondtam kissé nyomatékosan – üzeni, hogy lent vár az étteremben.

     - Az a valaki?

     - Igen.

     - Megyek. Sziasztok. – köszönt és Norbiéktól.

Lement az étterembe, körülnézett, de sehol nem látta az illetőt. „Átvert? Nóri, ezt megkeserülöd. Beetettél. Nincs is itt. Ez gonosz volt!” – gondolta magában Viki. Megfordult, hogy visszamegy, de eme tervét meghiúsította egy hatalmas virágcsokor, mely útját állta.

     - Te jó ég! – ámuldozott Viki.

     - Tetszik? – bújt elő Nick a csokor mögül.

     - Igen nagyon! A liliom a kedvencem! Köszönöm. De hogyhogy te itt?

     - Igazából nem tudom. Csak úgy éreztem, még nem búcsúztunk el. Nem ülünk le?

     - De de, persze.

     - Szóval csak hoztam neked virágot. – mondta Nick, majd hosszas beszélgetésbe merültek.

Mikor én visszaértem, Kimi nagy boldogan majszolta az ÉN somlóimat.

     - Hé! Mondtam, hogy ne edd meg!

     - Nem ettem meg.

     - De majdnem!

     - Kössünk alkut. Tied a somlói, haaaa….

     - Ha? – kérdeztem.

     - Ha hajlandó vagy velem táncolni egyet, ha már az a tegnapi olyan felemásra sikerült.

     - Most zsarolsz?

     - Dehogy. Csak üzletelek.

     - Nem vagy elég meggyőző…

     - Tényleg? Ne már… - nézett rám kiskutya szemekkel. Azt hittem menten elájulok, vagy elbőgöm magam, vagy nem tudom. Mint egy árva kisgyerek…

     - Alakul…

     - Csak alakul? – nézett rám még mindig hatalmas szemekkel. Kész, most végem van.

     - Hááát, ha jobban meggondolom… De zene nélkül? – kérdeztem.

     - Igen. Na és? Talán még mindig nem voltam elég meggyőző?

     - De. – mondtam, majd közelebb léptem hozzá, átkaroltam a nyakát, és lassúzni kezdtünk. Hihetetlenül jó érzés volt a karjai között lenni, még így zene nélkül is. Nem is kellett a zene. Ez nem egy egyszerű tánc volt. Ez több volt annál.

Ezután szinte végigbeszélgettük az éjszakát, valamikor hajnali 3-kor alhattunk el az ágyon, összegabalyodva…

Viki és Nick is hosszasan tárgyalt, valamikor a késői órákban vettek egymástól érzelmes búcsút, hosszú csók kísértében. Nem volt mit tenni, Nicknek mennie kellett…