- Mit akarsz? – kérdeztem egy erőteljes mozdulat után.

     - Azt, amit délután. Beszélni veled.

     - De én nem akarok veled beszélni. – és abban a pillanatban, ahogy kimondtam, vége lett a tangónak. Egy lassú szám következett. Keringő. Seal – Kiss from the Rose. Keringő??? Jesszusom. Futás! Á nem. Most nem lehet. Azzal hirtelen közelebb húzott magához, és keringőzni kezdtünk. Te jó ég! Tud keringőzni. De még hogy! Menten elájulok. Elájulok? Nem kéne! Nem is beszéltünk többet. És én meg valahogy… Nem is tudom. Talán elgyengültem, vagy mi fene. Csak néztem. Néztem az eszméletlenül szép szemeit, és kész voltam. Ő sem szólt semmit, csak bámult rám. A szám lassan (meglehetősen lassan) a végéhez ért, Kimi pedig lassan hátradöntött. De úgy tartott, hogy fel sem merült bennem, a gondolat, hogy esetleg hanyatt vágódok. Teljesen kikészültem. Majd mikor felegyenesedtem, ismét az következett, hogy már majdnem megcsókolt, de én ismét nem hagytam. Kapott egy pofont. Egy ideig néztem, majd mikor tudatosult bennem, mi történt, fogtam magam, és kiszaladtam a mosdóba. Mire beértem, azon kaptam magam, hogy sírok. Szerencsére senki nem volt bent rajtam kívül. A csap fölé hajoltam, és megmostam az arcom. Közben hallottam, hogy nyílik az ajtó. Felnéztem és a tükörben, azt láttam, hogy Kimi rontott be az ajtón. Berontott, majd megállt az ajtóban. Egy percig csak néztem a tükörben. Mi a fenét keres a női mosdóban? Ez hülye!

     - Mondd, te normális vagy?! – förmedtem rá, még mindig a tükörből nézve.

     - Nem. – hangzott a tömör válasz.

     - Költői kérdés volt, de én is valahogy így gondoltam.

     - Lenne egy kérdésem. Miért kerülsz? És miért utálsz? Nem azt teszed, amit tenni szeretnél. Te is akartad azt a csókot, mégis mindig meghiúsul. Miért? – hoppá. Nem rizsázik. Enyhén lényegre törő kérdés…

     - Mert… Mert barátom van. – mondtam hirtelen.

     - A múltkor azt mondtad, nincs.

     - Hazudtam… - sütöttem le a szemem.

     - Nem. – mondta és közelebb jött, majd maga felé fordított – Most hazudsz.

     - Én…

     - Csak mondd el mi a bajod. Mitől félsz? – zavartan néztem a szemébe, és ismét lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

     - Mit akarsz? – kérdeztem halkan, szipogva.

     - Csak választ a kérdésemre.

     - Mit érdekel az téged?

     - Te érdekelsz, nem érted? Veled akarok lenni. – mondta, és két kezével az arcom fogta, én meg csak álltam dermedten. Tudtam, hogy most nem kerülhetem ki. Most nincs „vészkijárat”. Lassan közeledett felém, szája elérte az enyémet. Egy ideig álltam a csókját, de aztán nem bírtam tovább. Teljesen más volt, mint eddig bárki más. Soha ilyen közel, senkit nem éreztem magamhoz. Elvesztem a karjaiban, és csak élveztem a közelségét. A parfümjének illata pedig teljesen elvarázsolt. Mintha álmodnék, és nem is a földön lennék. Csak azt kérdezgettem, magamtól, hogy miért? Hogy miért pont én kellek neki, hogy miért nem engedtem korábban, miért vagyok/voltam ilyen vele, és miért kell ennek a percnek véget érnie.

     - Bocs… a… pofonért… - mondtam közben…

     - Meg van bocsátva. – mosolyodott el, majd folytatta…

Mindez szép és jó volt mindaddig, míg valaki be nem jött a mosdóba. Egy nem kívánt személy.

     - Na de... Ti mi a fenét csináltok? – sápadt el „Melanie” kedves az ajtóban, míg Kimi lesújtó pillantást vetett rá. – Baby, nem teheted ezt velem! – folytatta.

     - „Baby”? Te jó isten… - húztam el a szám.

     - Csend legyen, ribanc! – kiáltotta el magát.

     - Oh. Ha én ribanc, te mi? Arra már nincs kifejezés a szótáramban.

     - Neked nem osztottam lapot! – ez bolond! – Figyu édes! Az a kopasz ki akart tenni innen! Azt mondta nem talizhatok veled! Úgy rángatott, hogy a körmöm is letört! – panaszkodott.

     - Nem mondod, hogy te ezzel jöttél? – kérdeztem halkan Kimitől, mire ő fájdalmas képpel nézett rám.

     - Először is válogasd meg a szavaidat, mert a maradék körmöd is le fog törni. Másodszor, annak a kopasznak neve is van! Harmadszor meg jól tette, hogy ki akart rakni, és valóban nem „talizhatsz” velem!

     - De azt ígérted…

     - Nem ígértem semmit!

     - De nem veszíthetlek el! – nyavalygott.

     - Nem veszítheted el azt, ami nem volt a tied! – hangzott a válasz Kimitől.

     - Így állunk? Hát legyen. Ha ezt véletlen megtudja egy újságíró… - próbált fenyegetőzni.

     - És, szerinted érdekel? – válaszolt Kimi.

     - Majd meglátjuk. – mondta, majd kirohant, mi pedig nevetésben törtünk ki, de Kimi még mindig nem engedett el.

     - De mi van, ha tényleg kitalál valami hülyeséget? – kérdeztem aggódva.

     - Úgyse meri megtenni. Amúgy meg tényleg nem érdekel. Ha mégis megteszi, majd elmondom az igazat. Ennyi. De ne foglalkozzunk már vele. – majd ismét megcsókolt.

     - Te! Most akkor mi van? – kérdezte kis idő múlva.

     - Hogy mi van?

     - Hát… Még mindig öljük egymást vagy… vagy nem?

     - Talán a „vagy nem”-re szavazok.

     - Igen? Biztos?

     - Tuti. De nem engednél el?

     - Miért? Ne már! Vagy megint el akarsz hajtani?

     - Talán. Még nem tudom.

     - Hé!

     - Jó, jó. Vicc volt. De azt hiszem, ideje lenne kimenni. Így is szerencse, hogy senki nem jött be.

     - Senki? De…

     - De senki. Nem jött be senki. – mondtam kicsit nyomatékosabban. – Jelentéktelen. Vagy nem??? – kérdeztem vissza gyanakvóan.

     - De, de! – koppant neki végül, majd nem sok feltűnést keltve kisétáltunk a női mosdóból.