A Nap lassan előmerészkedett a felhők mögül, és beragyogta egész Malajziát. Josh lerúgta magáról a takarót, beletúrt sötétszőke hajába, és kimászott az ágyból. Álmosan dörzsölgette a szemét, s az ablakhoz sétált. Kitárta azt, majd leült azt ablakpárkányra. Nem tudta kiverni a fejéből az előző nap történteket. Még mindig a fülében csengtek a lány szavai, és ahogyan a könnyeit törölgette…

-         „De hát nem én vagyok a hibás…” – gondolta magában.

-         „Ne hazudj nekem!” – hallatszott a lány hangja. Josh ijedten nézett szét, és beletelt néhány percbe, hogy rájöjjön: csak képzelődött.

-         „Hogy tehetted?” – hallotta ismét. Megint csak körülnézett, de nem látott senkit. Aztán legnagyobb meglepetésére saját hangját is meghallotta:

-         „De hát nem én kezdtem! Ő szemétkedett!”

-         „És te miért nem engedted el a füled mellett?”

-         „Ugyan már, nem hagyhattam annyiban!”

-         „És mégis miért nem?”

-         „Mert a büszkeségem nem engedte!”

-         „Ti fiúk annyira gyerekesek tudtok lenni!”

-         „De hát a múltunkat bolygatta…!”

Josh most már teljesen összezavarodott. „Tegnap is ugyan így veszekedtem vele… Még mindig nem bírom kiverni a fejemből…” gondolta, majd lehunyta a szemeit, és hallgatta tovább a vitát, ami a fülében szólt.

-         „Akkor sem az én hibám.”

-         „Ó, dehogyis nem! Lehet, hogy ő kezdte, de te pedig folytattad.”

-         „Ez igaz. És jól tettem!”

-         „Persze, gratulálok, nagyon okos voltál! Eddig soha nem verekedtetek… Miért most kellett elkezdeni?”

-         „Te meg honnan tudod, hogy mi…?”

-         „Nem az a fontos, hogy honnan tudom. De, amúgy meg elég csak rád nézni.”

-         „Nagyon vicces.”

-         „Nem viccnek szántam!! Mégis min vesztetek össze? Min? Minek volt olyan nagy jelentősége??”

-         „Háát…”

-         „Gyerünk, halljam! Mi volt az, ami fontosabb volt a barátságotoknál??”

-         „Semmi közöd hozzá!!!” – Josh a szemei előtt látta, ahogy a lány felpofozta őt.

-         „Hogy-hogy semmi közöm hozzá??!! Azt hittem, hogy mi egy család vagyunk!! Megígérted… Megígérted, hogy soha nem válunk el, hogy mi hárman örökké együtt leszünk…” – zokogott a lány.

-         „Ne sírj, nem úgy értettem… Én csak…” – de nem tudta befejezni a mondatot.

-         „Érzéketlen bunkó!!” – kiáltott a lány, majd sarkon fordult, és elrohant.

-         „Várj! Kérlek, gyere vissza!! Hallod?!” – de addigra a lány eltűnt.

Josh kinézett az ablakon, és mélyet sóhajtott. Azon töprengett, hogy a lány valaha szóba áll-e még vele…

A tünemény útja Josh-tól egyenesen a Mercedes istállója felé vezetett. Mikor odaért, gyorsan letörölte a könnyeit, elsuhant mind a három biztonsági őr mellet, méghozzá észrevétlenül, és magabiztosan benyitott az épületbe. Átrohant az előcsarnokon, és valamilyen megérzés vezérletével a szerelőműhely felé kanyarodott. A műhelyben tolongott az egész csapat, köztük Robert. Kivágta az ajtót, majd elkiáltotta magát.

-         ROBERT!!!!

Mindenki rémülten fordult a hang irányába, majd kérdőn néztek a betoppanó lányra. Robby előreverekedte magát a tömegben, és megállt barátnéja előtt.

-         Te meg hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy otthon vagy, Londonban…

-         Robby! – a lány szorosan lehunyta szemeit, s könnyei ismét kicsordultak. A fiú nyakába ugorva zokogott, és csak akkor volt hajlandó elengedni azt, amikor Robby azt kérdezte tőle, hogy mi zaklatta fel ennyire.

-         Miért…? Min vesztetek össze? – szipogott a lány.

-         Te meg honnan tudod…?

-         Nem lényeg!! Mi történt? Miért verekedtél Joshhal?

-         De hát…

-         Miért?!

-         De hát ő ütött meg először! – mentegetőzött Robby. A lányt elöntötte a méreg.

-         Ne gyere te is ezzel!! Te vagy az idősebb, lehetett volna annyi eszed, hogy nem folytatod! Amúgy meg, te kezdtél szemétkedni vele.

-         Micsoda? Ugyan már! Mit mondott neked az a rohadék? – kapta fel a vizet Robby. Ám válasz helyett egy hatalmas pofont kapott. A fiúnak elkerekedtek a szemei. De nem csak ő lepődött meg: az egész csapat döbbenten figyelte az eseményeket. Nem értették, hogy milyen verekedésről van szó. Robby lassan magához tért.

-         Ne merj így beszélni róla. Hisz a legjobb barátod!!

-         Csak volt! „Szakítottunk.” – morgott a fiú.

-         Akkor te is hazudtál nekem.

-         Én? Soha!

-         Dehogyis nem. Amikor azt mondtad, hogy ti sose fogtok összeveszni. És még meg is ígéred!!

-         Az már régi história! Változnak az idők, változnak az emberek. – Bumm. Újabb pofon.

-         Szemét! Ugyan már, hiszen még mindig ugyan olyan vagy, mint Josh! Mindketten bunkók vagytok!

-         Ne hasonlíts ahhoz a senkihez!!! – a lány ismét lendítette a kezét, de Robby még idejében reagált, és elkapta azt a levegőben.

-         Eressz!

-         Dehogy eresztelek! Tedd túl magad ezen az egészen! – a lány csillogó kék szemei megteltek könnyekkel.

-         Én azt hittem, hogy mi egy család vagyunk… - Robby engedett a szorításon, és a lány kihasználta az alkalmat, és kitépte magát barátja kezeiből. Se szó, se beszéd sarkon fordult, és kiszaladt az ajtón.

Robby még csak megszólalni sem tudott. Két csapattársa viszont éberebb volt, és azonnal kinéztek a folyosóra, de a lány szőrén szálán eltűnt.

-         Hát ez meg hova tűnt?

-         Lehet, hogy szellem volt.

-         Nem hiszem. A szellemek nem tudnak ekkorát ütni! – vigyorgott az egyik férfi.

-         Igaz. – mosolygott a másik is. – Akkor meg valamilyen angyal!

-         Az már valószínűbb.

A lány csak rohant, azt sem tudta, hogy merre megy, és miért, csak futott… Ki akart rohanni a világból. Elege volt mindenből, zúgott a feje, és a szemei már fájtak a sok sírástól. Többször majdnem elgázolták, mert a piros lámpánál ment át az úton, de nem érdekelte, csak ment, amerre az út vitt. Az az út, amin ment, egyenesen egy hatalmas, erdőszerű park felé vezetett. Már a fák között volt, de csak nem állt meg… Végül is, a park közepén egy elhagyatott játszóteret talált. A játékok teljesen berozsdásodtak, vagy elkorhadtak, az egyetlen ép dolog egy hinta volt. Odaballagott, és beleült. Eddig észre sem vette, hogy mennyire elfáradt már, ráadásul az idő is esőre állt. Az égszakadás nem is váratott sokat magára, alig tíz perc múlva zuhogni kezdett. A lány csak bámult maga elé, üres szemekkel, és fájó szívvel…