-         Le vicende della vita... (Az élet viszontagságai...) – sóhajtott fel Sandro, miközben Josh mellé lépett.

-         Jaj, muszáj mindig olaszul beszélned? – fordult hozzá Josh.

-         Nem muszáj. De ha egyszer ez az anyanyelvem… - mosolygott a férfi. Josh már majdnem válaszolt, mikor eszébe jutott valami.

-         Muttersprache? (Anyanyelv?) – nézett kérdőn társára.

-         Ja. (Igen.) Sprechst du Deutsch?  (Beszélsz németül?)– vágott vissza az olasz.

-         A francba! Nem igaz, hogy te is… - vigyorgott Josh.

-         Sok nyelvet beszélek! Rajtam nem tudsz kifogni.

-         Fene. – nevetett az angol.

-         Na de, most nem a versenyre kéne inkább készülni? Hiszen alig tudtad megszerezni az ötödik rajtkockát…

-         Tudom… Kissé még kótyagos voltam tegnap. De hogy itt milyen meleg van…!

-         Hát, Malajziában mindig meleg van! – szólt az olasz.

-         El sem hiszem, hogy itt vagyok… Azt hittem, hogy jó pár futamot ki kell majd hagynom a balesetem miatt…

-         Én is azt hittem. Ideje beszállni az autóba!

-         Igen! Sok szerencsét!

-         Neked is!

Az előző napi időmérő edzésen Robert bizonyult a legjobbnak, ezért ő indulhatott legelölről. Carlosra rájárt a rúd: az első körében kicsúszott, és nem volt mért ideje, ezért csak az utolsó helyről rajtolhatott. A második rajtkockát Sandro szerezte meg, a harmadik és negyedik helyen pedig egy Red Bull Racing és egy Honda állt.

A nézők közül egy fiatal lány igencsak kitűnt: hófehér gézruhát és egy nagy karimájú szalmakalapot viselt, göndör, szőke tincsei eltakarták kék szemét. Az első sorból figyelt.

Zöld! A futam megindult. Josh elég erőszakosan versenyzett, addig nem hagyta békén az előtte haladót, amíg meg nem előzte. A kezdés után 20 körrel már csapattársát ostromolta. Robby piszkosul jól versenyzett: nemhogy megtartotta az első helyet, de már 15 másodperccel vezetett Sandro előtt. Carlos is próbált előzgetni, több-kevesebb sikerrel. Josh már harmadjára próbálta megelőzni Sandrot, de az csak nem akarta elengedni őt… Az angol megelégelte a dolgot, és átszólt neki rádión.

-         Vigyázz Sandro, előzök!

-         Csak szeretnél, öcsi! Csak szeretnél! – hangzott a válasz, és ismét visszaelőzte Josht.

De a fiú nem hagyta annyiban, s a következő körben sikeresen megelőzte az olaszt. Sandronak esélye sem volt utána menni, Josh tövig taposta a gázpedált. Jó párszor kisiklott a pályáról, de mindig gyorsan visszatért az ideális ívre. Nem kevesebb, mint két kör alatt behozta azt a 15 másodpercet, és máris Robby nyomában loholt.

Eközben a lány a lelátón egyre izgatottabb lett, és úgy döntött, közelebbről szemléli majd a dolgokat… Leszaladt a lelátóról, gyorsan elsuhant a biztonsági őr mellett, és egyenesen a Ferrari istállója felé tartott. Olyan csendesen járt, hogy Mr. T és a többiek észre sem vették… A frászt hozta a fiúkra a hangos „Jó reggelt!” felkiáltásával. Mindenki tátott szájjal bámult a lányra.

-         Hogy jutottál be ide? – kérdezte Mr. T

-         Hagyja uram, szerintem, bárhova be tud jutni… - szólalt meg valaki.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Szerintem ez egy szellem. Ha nem szellem, akkor meg angyal…

-         Igen! Szerintem is! – hangzott mindenfelől.

A tünemény felkacagott, és édes, csilingelő hangja betöltötte a termet. Miután abbahagyta a nevetést, halkan megszólalt.

-         Mondhatok valamit Joshnak? – mosolygott.

-         Uram, szerintem ne ellenkezzünk… Még ránk szabadít valamit!

-         Rendben, de fogd rövidre…

-         Thank you! – szólt, azzal lekapta az egyik férfiről a fejhallgatót, lehunyta kék szemeit, majd megszólalt. – Josh!

A fiú nagyon meglepődött, mikor egy finom női hangot hallot, és azt hitte, csak cseng a füle…

-         Y-Yes? – szólalt meg bizonytalanul.

-         Mindent bele! Nehogy veszíts! – kiáltott selymes hangján a lány, majd ismét felkacagott.

A fiú el sem hitte, hogy tényleg vele beszélt, hogy tényleg ővele…

Josh ezután kitartóan próbálkozott, majdnem minden kanyarban előzni akart, de Robbynak a futam végéig sikerült maga mögött tartania őt. Vagyis, majdnem a végéig. Az utolsó két kört már fej-fej mellett tették meg. Emiatt a versengés miatt eléggé lelassultak, és az üldözőboly egyre jobban felzárkózott… Az utolsó körben már csak néhány ezredmásodperccel vezettek, és félő volt, hogy megelőzik őket. Már látták a célt, de még mindig nem tudták megelőzni egymást. A McLaren és a Ferrari istállójában is nagy volt az izgalom: ki-ki a saját versenyzőjének szurkolt. Mindkét angolt folyamatosan „zaklatták” a csapatrádión keresztül, hogy előzzék már meg az ellenfelet. Ám hiába volt minden unszolás: a fiúk tökéletesen egyszerre értek be a célba… Az ilyenkor illendő tiszteletkör után leparkoltak az erre kijelölt helyre. A harmadik helyen Sato végzett, Sandro csak a negyedik lett. A dobogó felé menet Robby félhangosan megjegyezte a mellette haladó Joshnak, hogy:

-         Azért szépen belém jöttél az ötvenedik körben…

-         Micsoda? De hát te jöttél nekem! Még a kocsiról is lejött a festék…

-         De én nem arról beszélek, hanem amikor úgy nekem jöttél, hogy letört egy kis darab a sárvédőmből…

-         Nem direkt mentem neked.

-         Nekem pedig nagyon úgy tűnt…

-         Akkor biztos képzelődtél, vagy az is lehet, hogy álmodtad. – gúnyolódott Josh.

-         Álmodtam? Nem is tudom, hogy ki volt az, akit éveken keresztül, minden este nekem kellett felébreszteni a rémálmaiból… És addig kellett az ágyad mellett őrködnöm, amíg el nem aludtál, hisz… - de nem fejezte be a mondatot, mert rájött, hogy túl messzire ment… Idő közben kiértek az átjáróból, ami az emelvények felé vezetett.

-         Te utolsó szemét kis… - sziszegte Josh, de ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, egy jókorát bemosott Robbynak.

Persze ezt Robby sem hagyta szó, vagyis ütés nélkül: gyorsan felpattant a földről, és egy gyomrossal illette egykori barátját. Erre Josh ismét arcon találta a másikat. Innen már nem volt megállás! Vagyis, nem lett volna, ha Sandro közbe nem lép. Szinte a semmiből került elő, és mielőtt a Ferrari újonca megint üthetett volna, lefogta barátját.

-         Teljesen megőrültetek?? Ti nem vagytok normálisak!! Mégis mi a rohadt életen vesztetek így össze??! – kiabált Sandro. Teljesen kikelt magából, nem volt rá jellemző az üvöltözés…

Robby feltápászkodott a földről, majd letörölte szája sarkából a vért. Gyilkos pillantást küldött Josh felé, majd sarkon fordult, és kivágtatott a díjkiosztóra. Az olasz közben elengedte barátját, és kérdően nézett rá.

-         Nem én kezdtem. – jelentette ki a fiú, majd ő is kirohant a dobogóhoz.

Sandro csak a fejét csóválta, majd visszament a csapathoz. Még szerencse, hogy volt célfotó, és ez alapján eldöntötték, hogy Josh lett az első. Mindössze húsz centivel ért be hamarabb, mint a McLaren pilótája. Felcsendült az angol himnusz, majd megkapták a díjakat. Az ilyenkor szokásos riporton Josht a balesetéről kérdezgették, a többieket pedig a mai futamról. A TV-s szereplés után a Ferrari pilótája egyenesen az istállóba sietett, ahol üdvrivalgás fogadta. Mindenki a nyakába ugrott, és vagy százan gratuláltak neki. Amikor végre sikerült kiszabadulnia csapattársai gyűrűjéből, sietve megcélozta a kijáratot. Ideje volt egy kis friss levegőt szívnia. Nagyjából tíz perce álhatott az ajtó mellet, mikor valaki megállt előtte. Lassan kinyitotta a szemét. Nagyon meglepődött, mikor meglátta, hogy ki az. Az illető levette szalmakalapját, majd csilingelő hangján felkacagott…